A GÉPÍRÓK 873
PAUL Olvasott valami jó könyvet mostanában?
SYLVIA A múlt héten olvastam egy remek detektívregényt. „Gyilkosság Bombay-
ben”, ez volt a címe.
PAUL Én a fantasztikus regényeket szeretem.
Gépelnek; hirtelen abbahagyják; egymás felé fordulnak.
SYLVIA Mondja, kérdezhetek magától valamit?
PAUL Persze. Mit?
SYLVIA Ha fölajánlanák magának, hogy kap egy millió dollárt, de levágják az egyik
lábát, mit válaszolna?
PAUL Jobb vagy bal lábamat?
SYLVIA Mindegy. Valamelyik lábát.
Szünet.
PAUL Elfogadnám a millió dollárt.
SYLVIA Én nem. Inkább megtartanám a lábam.
Gépelnek; hirtelen abbahagyják. Mindketten a közönségre bámulnak, Paul előre
hajolva, Sylvia hátradőlve a széken, arca, kifejezéstelen, keze az ölében.
PAUL Brooklyn egyik szegénynegyedében születtem. A szüleim majd mindennap egy
más torkának estek. Nyomorúságos gyerekkor volt. Testvérem nincsen, csak hár
masban éltünk abban a vén, ócska házban, odalent az utcán egész éjjel nyivákol-
tak és vercsogtak a macskák. Hogy miért is házasodtak össze a szüleim, azt nem
tudom, de azt se, hogy miért maradtak együtt olyan hosszú ideig. Most már külön
élnek. De hát, persze, most már mindegy. Nem volt még a földön két annyira kü
lönböző ember. Az apám, az legszívesebben folyton csak otthon ücsörgött volna,
szívta a pipáját és a rádiót hallgatta. Az anyám. — az csinos asszony volt, értett
az öltözködéshez — szeretett eljárkálni otthonról, szórakozni. Én meg ott voltam
közöttük, és folyton ide-oda rángattak. Ha az egyikkel beszéltem, a másik mind
járt megvádolt, hogy hálátlan vagyok. Meg se érinthettem vagy csókolhattam az
egyiket anélkül, hogy félnem ne kellett volna: megláthat a másik, és akkor mind
járt kitör a balhé. Így aztán, amit gondoltam, azt meg kellett tartanom magam
nak. Ügy nőttem föl, hogy folyton valami csodára vártam. Emlékszem, egyik dél
után jövök haza az iskolából. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem. A nappali
szobában ott ül egy férfi az anyámmal. Nem csináltak semmit; csak ültek és
beszélgettek. De megéreztem, hogy valami történt. Mintha elállt volna a lélegze
tem, és kirohantam a házból, és lent a járdán elhánytam magam. Később meg
esküdtem magamban, hogy igenis csodát fogok tenni; hogy sohasem leszek olyan
helyen, ahol nem akarok lenni, és nem teszek olyat, amit nem akarok tenni; és
nem félek az lenni, ami vagyok. De hát, az nagyon nehéz dolog. Ilyen gyerekkor
után, mint az enyém, az ember folyton utol akar érni valamit; olyan ez, mintha
két lépéssel hátrább született volna, mint a másik ember.
Gépelnek; hirtelen abbahagyják. Mindketten a közönségre bámulnak, Sylvia elő
rehajolva, Paul hátradőlve a székén stb.
SYLVIA Mi otthon sose ismertük az anyagi gondot. Ebből a szempontból nagyon sze
rencsések voltunk. Az apám jól keresett, már persze csak amíg élt. Tizenhét vol
tam, amikor meghalt. Azt lehet mondani, egészen jól éltek az anyámmal. Mi
legalábbis sose tudtuk meg, ha veszekedtek is egymással, és ez nagyon jó a gye
rekek szempontjából. Van egy nővérem, Charlotte. Most már férjhezment, és nem
sokat törődünk egymással. De, gyerekkorunkban, el se hinné, mi ment közöttünk.
Bármikor, ha veszekedtünk, a szüleim mindig neki adtak igazat. Mindig én vol
