Nagyvilág 1966-2

(^874) MURRAY SCHISGAL

tam a hibás. Ö mindent megkapott, amit csak akart, énnekem a maradékkal kel­

lett megelégedni. Egyszerűen nem lehetett kibírni. Na mindegy, szóval, az apám

hosszú ideig betegeskedett, mielőtt meghalt. Volt egy gyűrűje, gyönyörű gyűrű,

nagy ónix kővel, és kislány koromban mindig játszottam vele. Behunytam az

egyik szemem, és belenéztem a másikkal, és száz meg száz gyönyörű vörös meg

kék csillagot láttam benne. Az apám mindig nekem ígérte ezt a gyűrűt; mindig

azt mondogatta, hogy ez a gyűrű az enyém. Biztosra vettem, hogy meg is kapom

tőle, mielőtt meghal, de nem szólt róla semmit; egyetlen szót se. Hát aztán, ké­

sőbb megláttam a gyűrűt. És mit gondol, hol láttam meg? A nővérem ujján. Neki

adta oda az apám. Szóval, egy ilyen gyerekkor után már mit lehet, várni egy em­

bertől. Ezt nem tudom megbocsátani az apámnak: képtelen vagyok megbocsátani.

És a nővéremnek se bocsátom meg. Az anyám, akit most én tartok el nehéz mun­

kával, még mindig azt állítja, hogy nincs igazam.

Gépelnek; hirtelen abbahagyják; egymás felé fordulnak.

PAUL Szokott moziba járni?

SYLVIA Nem túl gyakran.

PAUL Én se.

SYLVIA Szeret tévét nézni?

PAUL Sosincs rá időm. Ne felejtse el, hogy én heti öt estén egyetemre járok. De a

feleségem folyton nézi; egyebet se csinál.

SYLVIA (meglepetten) Nem is tudtam, hogy maga nős.

PAUL (gépel) Folyton hibáz ez a gép. így nem jutok semmire. (Össze akarja gyűrni a

lapot.)

SYLVIA (föláll) Mutassa csak, kérem. (Megvizsgálja a lapot; aránytalan haraggal:)

Ezt például ki lehet radírozni. Nem szoktunk kidobni olyasmit, ami még fölhasz­

nálható. Ennél a cégnél ez nem szokás.

PAUL Jó, jó. Nem kell mindjárt murit csapni. Majd kiradírozom.

SYLVIA Én nem csapok murit. De én vagyok felelős azért, ami ezen az osztályon tör­

ténik. És unom már, és belefáradtam abba, hogy mindig tartom a hátam a maga

hibái miatt. Itt mindenki azt képzeli, hogy énrajtam csak úgy taposni lehet, mint

valami rongyon. Előbb ő, most meg maga.

PAUL Legyen szíves meggondolni, hogy mit beszél!

SYLVIA Nagyon jól tudom, és maga is tudja, hogy miről beszélek. Ez a köszönet; ezt

kapom, amiért igyekszem segíteni, és kedves vagyok mindenkihez. Dehát persze

tudom, hogy én vagyok a hibás. Mindig én vagyok a hibás. Mindig rosszat csi­

nálok. Hát, Mr. Cunningham, nekem elegem van, torkig vagyok, és nem vagyok

hajlandó többet eltűrni se magától, se mástól. Nem és nem! (Kimenekül a mos­

dóba. Paul rácsap az írógépre, a telefonhoz megy, tárcsáz.)

PAUL (hangosan) Mr. Francis T. Cunninghammel szeretnék beszélni. Ki keresi? Paul

Cunningham! (Halkan:) Szerbusz, Frank bácsi. Megint én vagyok. Paul. Hogy...

hogy vagy? Jól megvagy? Nahát, ez remek. Hát, énvelem nincs semmi; húzom az

igát rendületlenül. Üj állásom van; igen, gépelek, irodai munka; éppen csak ke­

nyérre elég. Ühüm. Frank bácsi, mondd, nem tudnál egy kicsit segíteni rajtam?

Nagyon nehéz ez így. Sok .ám egy kicsit, állásban is lenni, meg heti öt estén egye­

temre járni; teljesen kikészülök. Tudom, tudom. De arra gondoltam, hogy talán

tudnál nekem valami fél-állást adni az irodádban, vagy esetleg valamelyik bará­

tod tudna, ha szólnál neki... Igen, hát hogyne. Megértem én. Semmi baj. Igen.

Légyszíves kézcsókomat.

Visszamegy az írógéphez. Sylvia belép, kicseréli a telefonkönyvét. Megjelenése

most harmincegynéhány éves nőre utal.

SYLVIA Sajnálom, hogy úgy kitörtem az előbb. Nem fordul elő többet.

PAUL Felejtse el. (Gépel.)