BOLDOGABB TÁJAK^807
hogy eleinte észre sem vettem, hogy a padlón alma és uborka fekszik szerte
dobálva — a látogatók adományai. Banánt nem láttam. Tovább haladtunk a
folyosón. A szomszéd szobácskábán ugyancsak pucér emberek üldögéltek.
Egyikük, egy fiatal legény, felállt, pápua furulyát vett elő, s éles, bánatos han
gokat csalt ki belőle, váratlan, szilaj-szomorú trillával végezte, azután vissza
ült a gyékényre, és nem mozdult többé. A többiek is mozdulatlanul kuporog
tak fonott ágyékkötőjükben; olyan soványak voltak, hogy csontjaik tisztán
kirajzolódtak barna testükön. A harmadik szobában gunnyasztó pápua mellén
tetoválás-féle látszott. Réveteg, üres tekintettel meredt maga elé, elmerült a
maga titkos pápuagondolataiba. Egy kislány, mély, édes, gyermeki álommal
aludt, fejét egy dús fekete hajú asszony ölébe hajtva; elkínzott, szigorú arca
mintha ébenfából lett volna faragva.
Az. a kislány — gondoltam — bizonyosan arról álmodik, amiről én ál
modni szoktam: verőfényes, homokos tengerpartról, kéklő hullámokról, fel
kelő, mézszínű holdról, trópusi erdő sűrűiébe vesző ösvényekről...
A pápuák egészen megszürkültek a hidegtől. Közönyösen tűrték helyze
tüket, nem bánták, akármi történik is velük ebben a messzi, idegen városban,
ahol semmi sem emlékeztet hazájukra.
Ó, mennyire sajnáltam, hogy nem tudok a nyelvükön beszélni, nem szól
hatok hozzájuk egy-két vigasztaló szót, valami olyat, amivel örömöt lobbant-
hatnék fel ezekben az elcsigázott szerencsétlenekben! Az elvonuló nézők nem
nevettek. Érdeklődve, megdöbbenten, némelyek, kivált az asszonyok, szána
kozva nézték a pápuákat. Egyikük meg is jegyezte:
— Szegénykék, mennyivel rosszabb soruk lehet, mint minekünk! Hát élet
az ilyen?
— Bizony, vadembernek való — vélekedett egy másik.
Kiléptünk a sötét, mocskos hátsóudvarra. A pocsolyák ólmosan fénylettek.
A zöldes ablakokat mintha penész lepte volna. Lábam alatt a szürke kő síro
kat borító kőlapokra emlékeztetett. Hideg szél kószált a háztetők felett, va
lahol messze lóvasút csengője csilingelt panaszosan.
Felnéztem Vaszja bácsira. Legyintett, mintha a bosszúságot akarná elhes
senteni.
— Nohát, öcskös, ilyenek a te pápuáid. Hová el nem hozták a napsütötte
tájak gyermekeit, mi? Egy húszasért mutogatják, mint a vadállatokat...
— De Vaszja bácsi — kezdtem remegő hangon, mert nekem is nehéz volt
a szívem —, hiszen ezek itt rabságban sínylődnek! Odahaza egészen mások,
vidámak, szépek ... otthon pálmáik vannak, tengerük, erdejük, hidd el...
Ügy beszéltem, mintha én magam is láttam volna őket ott, az erdejükben,
a pálmafák alatt.
Vaszja bácsi elnevette magát. Megszólalt, egészen más hangon, mintha
rossz álomból ocsúdna, mintha valami az eszébe jutott volna:
— Ide hallgass, nemsokára fölcseperedel, kinősz a könyvekből, a magad
lábára állsz. Akkor aztán utazz el azokba a távoli országokba, a pálmáidhoz
meg a tengeredhez, és ellenőrizd a tulajdon szemeddel! Akkor majd meglá
tod, öcskös, hogy a könyv meg az élet nem mindig egyezik egymással... Ügy
bizony, a tulajdon szemeddel nézd meg, hogyan élnek a te pápuáid.
— Meg is nézem — jelentettem ki elszántan.
Azután már egy árva szót sem szóltunk hazáig. Igaz, közel laktunk a Va-
szilj evszkij-szigethez.
SZÖLLÖSY KLÁRA fordítása