paalbrekke
ö már végre kontinentális skandináv, vagyis nem olyan riasztóan távoli, mint
az eddigiek. Norvég, 1923-ban született, költő és kritikus, mindkét műfajban központi
helyzetű.
Amikor nem az oslói Theatercaféban dolgozik — ami még ibseni régiségű tradí
ció —, Indiát és Japánt járja, vagy Izraelt és az Egyesült Államokat, vagy valóságosan,
vagy az ott összegyűjtött versek fordításával.
APOKRIFíme az ígéret Földje, a tejjel-mézzel folyó
Kánaán. Nézd a zöld mezőket, a harmat ragyogását
a hajnali szélben, nézd az ezüsttüzű patakot,
fehér kövek fényes ékszerét. Oldd meg hát sarud,
és indulj meztélláb a fű szikrázó selymén!„De ez égeti, mint a tűz, a talpam..
„Tedd le a rókagallért, nagyon meleg van itt.
Nem ülnél végre le? Igazad van, a légkondicio
nálás jobb is lehetne. A többiek már mind tán
colnak, ennél drágább zenekar nincs is. Nézd,
az asztalok teli homárral, majonézzal, moseli
borokkal, ezüstök, nehéz kristályok ...”
„Mért mindenütt ez a homok? Ráhajlok a patak
ra inni, és homokkal lesz teli a szám.”
„Pszszsz ... az elöénekes!”
íme az ígéret Földje, Kánaán,
ime Kánaán, az ígéret Földje,
ime Kánaán földjeés feltűnik előttünk
füvével, patakjaival, szőlőhegyekkel, zöld li
getekkel, és utána vetjük magunkat, karunk ki
tárjuk, hátunkon tulajdon halálunk, tovább!
már nem is észleljük, merre rohanunk, nem hall
juk saját szívünket se már, csak a kerekek meg
a dugattyúk surrogását, lélegzetünk a hengerek
ben sipít, nincs megállás az Isten nyomában,
tapintanunk kell őt, aki előttünk libeg, ezen
a fényesre nikkelezett napon,, ó egy harminckét
jahveerős eadillac a napfényben énekel...
És éjszaka, az éjszaka, mint egy égigérő nagy
fa, melyben láng ropog, lombja a halálról susog,
és gyökere befonja ziháló mellkasunkat. És ahogy
a hamueső kezd el permetezni álmainkra, holdkó-
rosan megindulunk, csöpp lábainkon tipegünk be
felé egy tojásba, a halál hasába ...... Kánaánba, az ígéret Földjére,
az ígéret Földjére, Kánaánba