TÍZ MAI SKANDINÁV KÖLTÖ^891
Járunk-kelünk holdkórosan —
csillagok visszfénye szemünkben
és nyugalmas keserűség is
és végtelen terek jege.
Emlékezz, mily gyöngéd voltam
mindig hozzád, hol egy évig,
hol egy percig, valahányszor —
már késő.
Aztán tüzet adtam neki,
láttam, hogy az ajka reszket,
aztán szétrobbant az éj.
Holdkórosan járunk-kelünk.
Megkérdeztem, hogy fázik-e.
Fagyosan arcomba nevetett,
fagyosan arcomba nevetett,
a kés is kiesett kezemből.
Sötét volt haja, mint az éj,
szétrobbant éji fény szeme,
fekete fűben csillagok.
Járunk-kelünk holdkórosan..
„Ö te szegény-szegény Mózes, aki állsz az
utca sarkán ócska ruhádban, és lóbálod kőtáb
láid, melyek senkit sem érdekelnek! Ki vagy te?
aki ha nem vállalod a dolgot, mindig azt kiál
tod, hogy „mi”. Hogy akarnátok „ti” segíteni
rajtunk? Fénytelenek a sötétben, hatalomtala-
nok! Mit akarsz tőlünk? de igazán, a meztelen
ségünket akarod kitárni, szemérmünket akarod
lemezteleníteni, hogy megtölts bennünket fé
lelemmel? ...”
Gyilkos kis dalt énekelek,.
Szürke napok kolduspénze
meg se csillan sapkám alján.
Gyilkos dalocskát vegyenek..
„A ruhánk is jobbszabású a tiédnél, ezt
nem tudod te megbocsátani. Magadat mutogatod
te, a tenmagad szégyentelen meztelenségét,
gyűlölködő félelmedet, és nem a miénket, nem,.
Mi hálát adunk Istennek a mi megadott min
dennapi zeneszekrényünkért sötét mahagóniban,
a hűtőszekrényért, a villanyborotváért meg a
konyhagépekért.”
