Nyolcadik fejezet
A dorombolás művészetének tanulmányozása izgalmasabb fordulatokat
hozott, mint azt valaha sejtettem volna. Hiába lettem azonban sokkal
bölcsebb az elmúlt hetekben, volt még egy kérdés, kedves olvasóm, egy
alapvető kérdés, amire nem kaptam választ: hogy tudnék elégedett lenni az
élettel, és a saját dolgommal foglalkozni, mikor időnként minden ok nélkül
úgyis megszáll az elégedetlenség? Egy produktív, meditációval töltött
reggelen szépen megmosakszom, csellózom egy keveset (ahogy mi,
macskák a legintimebb részeink tisztogatását nevezzük), aztán egyszercsak
minden ok nélkül minden szürkévé és unalmassá válik, és ez így megy
egész nap. Csodálatosan indul a délután, párolt tengeri pisztráng van a
Himalája Könyvbisztróban... de egyszerre úgy tűnik, hogy az idő lassabban
mászik, mint a csiga, és legszívesebben végignyafognám a nap hátralévő
részét. Ezeknek a hangulatváltozásoknak gyakran nincs semmilyen kézzel
fogható oka. Ha gorombán elhajtottak volna az ablakpárkányról, ha gonosz
gyerekek ráncigálták volna a farkamat, ha valami vicces fotó kedvéért
macskamentával piszkáltak volna (mert a hírnévnek sajnos megvan az
ára...), akkor minden teljesen érthető volna.
De nem történik ilyesmi. Tehát az egész teljesen érthetetlen.
Az a bölcsesség, amire pusztán azáltal tettem szert, hogy a dalai láma
ölében ültem, képessé tett rá, hogy sokkal nagyobb figyelemmel kísérjem,
mi játszódik le a saját elmémben, és egyre kevésbé voltam hajlamos az
efféle hangulatingadozásokra, de még így is előfordult, hogy az egyik
pillanatban meleg, kellemes érzések jártak át, a másikban meg egyszer csak
gyilkos indulatok fogtak el. Egy reggelen aztán mindenre fény derült,
méghozzá úgy, hogy részemről már megint nem tettem a igazság
kiderítéséért semmit.
Az egész azzal kezdődött, hogy Tenzin odajött hozzám, miközben az
irattartó szekrény tetején lustálkodtam.