Kilencedik fejezet
Kevés dolog tudja annyira kizökkenteni az embert, mint amikor felfedezi,
hogy a legjobb barátja helyére leült egy majompofájú idegen....
Rendben, mondjuk ki bátran, azért akad még egy-két hasonló kaliberű
kellemetlenség: például amikor vérszomjasan csaholó retrieverek elől kell
nagyon gyorsan felmászni egy nagyon magas fal tetejére, vagy amikor
kiderül, hogy egy tisztes macska az előző életében kutya volt. Mégis biztos
vagyok benne, hogy, kedves olvasó, megérted a felháborodásomat, amikor
egy reggelen, nagyjából egy héttel azelőtt, hogy a dalai láma hazaérkezett
volna, beóvakodtam a hivatalnokok irodájába, és észrevettem, hogy a
Tenzinnel szemközti szék többé nem üres – egy apró, görnyedt szerzetes ült
rajta. Ráncos arca láttán annyira megdöbbentem, hogy kis híján hanyatt
estem. Apró szája, széles fogai, a szabad szemmel látható állkapocs fájó
hiánya: mintha emberünk arca örökös grimaszba merevedett volna.
Ébren vagyok, vagy álmodom? – kérdeztem magamtól, mert a jelenet
erősen emlékeztetett azokra a bizonyos beteges, őrült, kora hajnali
látomásokra. De nem, minden más olyan volt, mint mindig. Tenzin a maga
kimért stílusában épp levelet írt a francia köztársasági elnöknek. Az
udvarról kántáló szerzetesek hangja hallatszott. A kávé illata és a Nag
Champa füstölők aromája kéz a kézben, lustán sodródott a folyosón. Csak
egy újabb nap a hivatalban – kivéve a furcsa jelenést.
Tenzin szokás szerint udvariasan üdvözölt.
- Jó reggelt, DLM!
Tettem felé néhány lépést, de aztán hátrasandítottam a vállam felett. - Ez itt a dalai láma macskája! – magyarázta Tenzin annak a bizonyos
másiknak. – Szeret a szekrényünkön üldögélni.
A szerzetes hümmögött, hogy érti, épp csak egy pillanatra rám emelte a
tekintetét, aztán tovább dolgozott Chogyal gépén.
Kedves olvasóm, én egészen addig azt hittem, hogy már láttam az összes
reakciót, amit becses személyem másokból kiválthat (ahol az egyik véglet