- Pontosan! Chogyal ebben volt igazán jó! Valahogy el tudta hitetni
másokkal, hogy az az ötlet, amit pedig tőle hallottak, voltaképp a sajátjuk.
A jobbik énükre tudott hatni! - Ritka adomány az ilyesmi!
- Úgy van! – helyeselt buzgón Tenzin. – Nehéz lesz olyat találni, aki
utána tudja csinálni!
Lobsang ujjhegyeivel a homlokomat masszírozta, éppen úgy, ahogy a
legjobban szeretem. - Jól sejtem, hogy nem jött ki DLM-mel?
- Szerintem fogalma sem volt mihez kezdjen vele. Mintha szegény
macska valami ufó lett volna.
Lobsang csukladozott a nevetéstől. - Mégis mit csinált, mikor találkoztak?
- Úgy tett, mintha ott se lenne!
- Mintha ott se lenne?! Egy ilyen gyönyörűség?
Lobsang mélyen belenézett tágra nyílt kék szemembe – Hát nem tudta,
hogy úgyis te döntesz mindenben? - Pontosan erről van szó! Aki betölti ezt az állást, annak mindig
tökéletesen tisztában kell lennie vele, kinél van az igazi hatalom! - Nem mindig annál, akinél gondolnánk, nem igaz, DLM?
Két nappal később Chogyal helyén egy toronymagas szerzetest találtam,
akinek akkora feje volt, mint egy nagyobb szikla, és olyan hosszú karjai,
hogy olyat még életemben nem láttam.
- Ah. Nocsak! És ez itt kicsoda? – mennydörögte. Annyi idő sem telt el,
amennyi egy Om mani padme hum-hoz elég, és máris felkapott a
grabancomnál fogva. Bánatosan lógtam a kezében, ő pedig lassan himbált,
mintha valami szemtelen betolakodót próbálna móresre tanítani. - Őszentsége macskája! – hadarta Tenzin, próbálva menteni a helyzetet. –
Szeret a szekrény tetején ülni... - Vagy úgy! – mondta az óriás, azzal a másik kezével is megragadott, a
szekrényhez vitt, és felhajított a tetejére. Akkorát nyekkentem, hogy
érzékeny hátsómba belenyilallt a fájdalom. - Micsoda gyönyörű állat! – mondta közben a rém, és kis híján kettétörte
a gerincemet, ahogy végigfuttatta a kezét a hátamon.
Panaszosan nyávogni kezdtem.