Épp félúton jártam megszokott helyem, az újságos állvány legfelső polca
felé, mikor észrevettem, hogy valami szokatlan dolog zajlik a könyvesbolt
sarkában, ahol napvégi szeánszainkat szoktuk tartani. Serena és Sam ide
bújtak el sugdolózni, és látszott, hogy épp valamilyen sürgős, bizalmas
ügyet tárgyalnak.
- És ezt m-m-m-mégis ki mondja? – kérdezte épp Sam.
- Helen Cartwright egyik barátja ismeri a nővérét, Beryle-t, San
Franciscóban! - Mikor?
- Nemsokára. Nagyon hamar – Serena szemei nagyra nyíltak. – Két
héten belül, ha minden igaz!
Sam a fejét ingatta. - Ezt nem vagyok képes elhinni!
- Miért?
- Szólt volna. Vagy ír egy emailt. Vagy valami.
- Nem kötelezi rá semmi... – Serena összeharapta az ajkát. – Akkor jön
vissza, mikor akar!
Egy darabig a padlót bámulták, végül Serena törte meg a csendet. - Ez végül is egészen új perspektívába helyezi a fűszerkereskedelmi
terveinket. Mindegy, mit gondol Franc, ha én úgyse dolgozom itt! - Ezt n-n-n-nem tudhatod! – Sam ismét a régi, határozatlan önmaga volt.
- Hiszen így szólt az egyezségünk! Én csak vigyázok a helyre, amíg nem
jön valaki más. Mikor megállapodtunk, még úgy volt, hogy visszamegyek
Európába! - Miért nem hívod fel?
Serena nemet intett a fejével. - Neki van igaza, Sam! Ez az ő üzlete. Bármikor megtörténhetett volna.
- Nem kéne legalább rákérdeznünk? Lehet, hogy csak pletyka!
Mikor a beszélgetés befejeződött, felmásztam a felső polcra, és felvettem
a „Kifli" pózt. Bár Serena nem töltött itt túl sok időt, jelenléte szeretettel és
élettel töltötte meg a kávézót, ami pedig már korábban is nagyon kellemes
helynek számított. Esetleges távozása olyan lehetőség volt, amibe nem
akartam belegondolni, főleg most, amikor olyan szörnyű dolgok zajlottak
odafent a kolostorban.