A bisztróban is nagy volt a boldogság. Franc előző esti látogatása talán
tíz percig sem tartott, de úgy söpört végig mindenkin, mint a vihar. Egyetlen
katartikus pillanat elég volt hozzá, és a napok alatt felgyűlt feszültség
egyszerre elenyészett. Serena úgy lépkedett, mintha éveket fiatalodott
volna, Sam pedig elmélyülten szorgoskodott egy új, immár tartós
megoldáson, melynek segítségével megfelelően be lehetett mutatni a
fűszerkínálatot. Még a pincérek is frissebben dolgoztak. Nem volt kérdéses,
hogy a Himalája Könyvbisztróban jobbra fordultak a dolgok, és volt valaki,
akivel ezt Serena mindenki másnál előbb meg akarta osztani.
Többször láttam, hogy a lány odamegy a pulthoz, előveszi Sid névjegyét,
és felemeli a telefont. Minden egyes alkalommal közbejött valami, ami
elvonta a figyelmét. A nagy nyüzsgés miatt a bisztró bejárata éppenséggel
nem a legjobb hely volt rá, hogy az ember fontos telefonbeszélgetéseket
bonyolítson, ezért Serena valami mást eszelt ki. Fogta Sid névjegyét és
odavitte Kusalihoz.
- Nem tudod véletlenül, hol van a Murvafürt utca? Nem ez itt, épp
mögöttünk, ahova jógázni járok? - De igen, Miss! – mondta Kusali, aztán egy pillanatra elvette a kártyát. –
A 108-as szám az a magas, fehér fal lesz, a fémkapuval! - Tényleg? – Serena rám sandított. – Ismerem azt a helyet. Valami
vállalkozás üzemel ott, nem?
Kusali bólintott. - Szerintem igen. Mindig nagy a jövés-menés arrafelé.
Láttam, mire gondol Serena, és azonnal elöntött a kíváncsiság. Eszembe
jutott a végtelen gyepszőnyeg és a fejedelmi cédrusok, melyeket akkor
láttam, amikor érzésre nagyjából egy évszázadot töltöttem a fal tetején. Az
illatos, ezerszínű virágágyakra gondoltam, és a terjedelmes, komoly
épületre, tele kiugrókkal és kiszögellésekkel – minden kalandvágyó macska
álma egy ilyen. Tudtam, hogy el kell kísérnem Serenát.
Arra is emlékeztem viszont, hogy milyen hosszú a dombra felvezető út és
milyen meredek – hogy is tudnám elfeledni? –, ezért úgy döntöttem, hogy
előre megyek. Kisétáltam tehát a kávézóból, végigmentem a mögötte nyíló
utcácskán, ráfordultam a Murvafürt utcára és elindultam felfelé, a magas,
fehér falakkal körülvett épület irányába. Közben készen álltam rá, hogy
bármelyik pillanatban retrieverek támadhatnak meg, ezért igyekeztem közel
maradni a házakhoz, és sűrűn pislogtam hátrafelé, hogy ha feltűnnének a
kutyák (vagy Serena), azonnal el tudjak bújni. Tudtam, hogy Serena nem