lépcsőn, Serena rám pillantott és megjegyezte:
- Attól tartok, valaki követett idáig! Remélem nem bánod! Gondolom,
macskák nem jöhetnek be ide!
Sid a lépcső aljában karjait szívélyesen kitárva cáfolta a felvetést. - Dehogynem! Bármikor! Lélektelen az a hely, ahol nincs macska!
- Muszáj volt eljönnöm, hogy személyesen meséljem el neked, mi
történt! – kezdte Serena. Szemeiben izgalom csillogott. – Remélem nem
gond, hogy így betörtünk hozzád az irodádba! - Semmi probléma! – mosolygott Sid. – Menjünk be valahová, ahol nem
fognak megzavarni! Viszont előre szólok, hogy bármelyik percben
megszólalhat a telefon. Egy hívást várok, és azt mindenképp fel kell majd
vennem!
Átkísért minket egy szobába, melyet különböző ülőbútorokkal rendeztek
be. A falakon aranyozott keretben festmények lógtak, az ablakfülkékből a
kertre lehetett látni. Egy sor üvegajtón keresztül végül a tornácra jutottunk,
ahonnan a gyepet és a virágágyásokat egészen más perspektívából
csodálhattam meg, mint legutóbb. A látogatót kényelmes nádszékek
hívogatták.
Serena egy pillanatra megállt és elgyönyörködött a látványban. A kert
szélén út futott körbe, melyre magas fenyők vetettek árnyékot. A fák közt
mozgást vett észre. - Nézd csak! – kiáltotta, és a fehér Mercedesre mutatott, mely elegánsan
vitorlázott a behajtón. A volán mögött jellegzetes figura ült, sötét kabátban
és szürke sapkában. - Ő is innen intézi az ügyeit?
- Ő is – válaszolta Sid, és vendégét egy szék felé invitálta.
- Egy italt esetleg?
- Nem maradok sokáig – hárította el Serena.
Sid odahúzott egy széket, és leült Serenával szemben, én pedig a bútorok
lábát szimatoltam. Enyhe bútorviasz illatuk volt. Hátsó lábamra állva
szemügyre vettem a párnák kopott, sokat használt huzatát. Soha nem jártam
itt ezelőtt, de azonnal otthon éreztem magam. Felugrottam a székbe Serena
mellé, hogy jobban körül tudjak nézni. - Franc jól meglepett minket tegnap este a kávézóban! – fogott bele
Serena. - Ilyen hamar visszaért?
A lány bólintott.