Tizenegyedik fejezet
Ma van a nagy nap, végre visszajön Őszentsége! Már negyvennégyet
aludtam a jakszőr pokrócon, és bár aznap reggel még a szememet sem
nyitottam ki, de máris az járt a fejemben, hogy a dalai láma órákon belül
hazaér. Jókedvűen ugrottam le az ágyról.
Jokhangban már kora reggel óta nagy volt a nyüzsgés, mindenki
Őszentsége érkezésére készült. A dolgozószobából takarítás zaját hallottam,
a végső portalanítási munkálatok zajlottak. Előjöttem a lakosztályunkból, és
bekaptam egy falás reggelit, miközben friss virágokat hoztak a
fogadószobákba, hogy így üdvözöljék a dalai lámát és azt a rengeteg
vendéget, akik hamarosan megérkeznek majd hozzá.
A hivatalnokok irodájában Tenzin széke üresen állt. Ő és a sofőr már
úton voltak a Kangra repülőtérre, ahol Őszentsége gépe leszáll majd; a terv
az volt, hogy Tenzin hazafelé beszámol neki azokról a fontos ügyekről,
melyek a dalai láma közvetlen figyelmét igényelték, és nem tűrtek
halasztást.
Az asztal túloldalán Tarchin jóginak egyetlen percnyi nyugalma sem volt,
ahogy befejezte a tárgyalást valakivel, már ott állt a következő jelentkező az
ajtóban. Egyáltalán nem tűnt idegesnek, sőt, volt valami játékosság abban,
ahogy az embereket kezelte, és nyugalma az egész szobát betöltötte.
Ugyanezt a nyugalmat egyáltalán nem lehetett érzékelni a folyosón
valamivel lejjebb, mikor megálltam Lobsang szobája előtt. A rá jellemző
csendes derű láthatóan valami egészen más érzelemnek adta át a helyét.
Figyeltem egy ideig, ahogy rendezgeti a polcokon a dolgokat, átnéz néhány
aktát, melyeket aztán példás rendben az asztalára halmozott, és
szórakozottan bámul körbe az irodájában. Eltartott néhány percig, míg
rájöttem, mit érezhet: Lobsang félt.
Jokhangban senki más nem mutatta aggodalom jeleit, ellenkezőleg,
ünnepi hangulattól vibrált a levegő. Őszentsége hamarosan újra köztünk