lesz, és ezzel ismét egyértelművé válik, miért is jó nekünk itt. Küldöncök
hada érkezett ajándékokkal, csomagokkal és fontos levelekkel.
A személyzeti szobában a sürgősen intézendő ügyek miatt jócskán
megemelkedett a hangerő, de a folyosók nevetéstől zengtek, mert az
emberek megújult lelkesedéssel dolgoztak. A konyhából Mrs. Trinci
főztjének eltéveszthetetlen illata szállt: készült Őszentsége elsőként érkező
vendégeinek ebédje.
Mint kifinomult ösztönökkel bíró macska, pontosan tudtam, mikor fog a
dalai láma hazaérkezni, ezért nem ültem fel a szekrény tetejére az irodában,
hanem azt a helyet választottam, ahol a legszívesebben üldögéltem, mikor
Őszentsége itthon volt – a fő fogadóterem ablakpárkányát. A dalai láma itt
töltötte az ideje nagy részét, engem pedig hallgatózásom a világ
legérdekesebb beszélgetéseinek tanújává tett. Persze az is kiemelkedően
fontos szempontnak számított – legalábbis macskaszemmel –, hogy innen
lehetett legjobban látni a jövés-menést az udvaron.
Nyilván nem érdekelt az összes jövés és menés, elvégre mi értelme volna
a reggelinek, ha utána a macska (kizárólag az emésztést elősegítendő!) nem
szundíthat egy jót? Arról nem is beszélve, milyen kellemesen bódító hatású
a nyitott ablakon át a bundámat cirógató gyengéd szellő... így esett, hogy
nem sokkal később ünneplés hangjaira ébredtem, melyek a folyosóról
szűrődtek be. A fogadóterem ajtaja kinyílt, a biztonságiak még egyszer
ellenőrizték a helyiséget, majd hirtelen felbukkant Őszentsége.
Ahogy belépett, nyomban a szemembe nézett, és ahogy a pillantásunk
találkozott, olyan öröm töltött el, ami szinte megsemmisített. A
személyzetet és a tanácsadók hadát maga mögött hagyva Őszentsége
egyenesen odajött hozzám és a karjába kapott.
- Hogy van az én kis Hópárducom? – mormolta. – Nagyon hiányoztál
ám!
Az ablak felé fordult, és együtt néztük odakint a Kangra-völgyet. Azon a
himalájai délelőttön úgy tűnt, hogy a levegő még soha nem volt ilyen friss,
az ég ilyen tiszta, és a ciprusok és rododendronok illata ilyen erős. Az alant
kanyargó, fenyőtűvel borított ösvényeken pihent a szemünk, és közben
szavak nélkül mindent elmondtunk egymásnak.
Mikor dorombolni kezdtem, lágyan felnevetett, mert eszébe jutott az
utolsó beszélgetésünk, mielőtt elment. Rá kellett-e kérdeznie, hogy
tanulmányoztam a dorombolás tudományát? Persze, hogy nem kellett.