esemény alkalmából, úgy döntöttem, hogy mint a Lefelé Néző Kutya
Jógaiskolájának Szvámija, magam is megtisztelem a jelenlétemmel az
ünnepséget.
Késő délután el is indultam a Murvafürt utcába. Elmentem a fűszerbolt
mellett, ami néhány hete szörnyű pánik és borzalmas események színhelye
volt. Végigmentem azon a szakaszon, ahol akkor úgy éreztem,
reménytelenül csapdába estem. És amikor Sid kertjének magas, fehér fala
mellé értem, megint megtörtént. Ugyanaz a két szörnyeteg kutya bukkant
fel a semmiből, és egyenesen felém rohant. Ugyanaz a helyzet volt, mégis
más. Sokkal rosszabb. Nem volt hova menekülnöm.
Egy erősebb macska esetleg átfuthatott volna az úton, hogy aztán a falon
felmászva egérutat nyerjen, de tisztában voltam vele, hogy ez nekem úgyse
sikerülne. Nem tudtam elbújni.
Üldözőim felé fordultam, és ahogy utolértek, leültem. Hajszát és
zsákmányt remélve száguldottak felém, de ez a reakció úgy meglepte őket,
hogy mellső lábaikat előrenyújtva, már-már felbucskázva megálltak
előttem. Ahogy fölém tornyosultak, megcsapott kénkőszagú leheletük, és
lógó nyelvükről rám csepegett a nyál, ahogy lehajoltak, és felém
nyújtogatták az orrukat.
Erre vicsorogni kezdtem. Olyan szélesre tátottam a számat, amilyenre
csak tudtam, és egy haragvó istennő dühödt sziszegése tört elő a torkomból,
egy olyan istennőé, akinek méretei ezerszeresen meghaladják egy nyamvadt
kutyáét... Szívem vadul vert, és minden szál szőröm az égnek állt. Ahogy
ajkaimat teljesen szétfeszítve kivillantottam hegyes fogaimat, a két szörnyű
vadállat hátrálni kezdett. Fejüket meglepetésükben oldalra billentve
bámultak rám.
Nem ilyen fogadtatásra számítottak. Nem is tetszett nekik különösebben.
Az egyik rém az arcomba tolta a pofáját, az orra egy centire volt tőlem.
Mancsom válaszul úgy villant felé, mint a villám – és legalább annyira
égetett. A fenevad fájdalmában hangosan nyüszítve hátrált.
Patthelyzetben voltunk, mert sarokba szorítottak ugyan, de további
terveket erre az esetre nem dolgoztak ki, és most fogalmuk sem volt, mi a
teendő. Őrjöngésem teljesen kizökkentette őket.
A férfi a tweed zakóban épp időben érkezett.
- Hé, ti ketten! – kiáltotta vidáman. – Hagyjátok már békén azt a
szerencsétlen macskát!