jobb kézre eső szomszédjai is ott voltak, akiknél annak idején a tűzvész
kezdődött. Ahogy átküzdöttem magam a jógaszőnyegek sorai közt a
szokásos helyemre, mindenki a nekem kijáró tisztelettel üdvözölt.
Nagyon örültem, hogy találtam valakit a hátsó sorban, aki ugyan nem
volt szokásos vendég a jógaiskolában, mégis jó volt látni ismerős vonásait.
Lobsang volt az, és azonnal észrevettem, milyen felszabadultnak tűnik.
Csendesen, egyedül üldögélt, egy szerzetes, akinek nagy kő esett le a
szívéről. Ismét nyugodt és derűs volt, és ahogy lenyúlt hozzám, hogy
megsimogasson, tekintetében béke honolt.
A terem első részén a tolóajtókat elhúzták, így lélegzetelállító panoráma
nyílt a Himalájára. Az új teraszt egyelőre négyszínű szalag zárta el a
vendégek elől, az egymásba fonódó kék, zöld, vörös és arany szálak lágyan
ringatóztak a késő délutáni szellőben, mintha csak arra várnának, hogy
majd az ünnepélyes megnyitó keretében elvágják őket.
Mozgolódás támadt az ajtónál, és megérkezett Serena. Ahogy
körülnézett, észrevette a magányos Lobsangot a hátsó sorban, és azonnal
odament hozzá.
- Hogy ment? – suttogta, leült, és megérintette a férfi karját.
Lobsang mosolygott, bólintott, szemlátomást keresgélnie kellett a
szavakat.
Serena szeme tele volt szeretettel, ahogy a vívódását nézte. - Akkor minden rendben?
- Meg se kellett kérdeznem! – bökte ki végül a szerzetes. – Mikor
bementem hozzá, először elmondta, mennyire tetszett neki a munkám, amit
az új könyvvel kapcsolatban végeztem, aztán egyenesen rám nézett és azt
mondta: „Fiatal vagy még, és nagyon sok mindenhez értesz. Szerintem nem
lenne rossz, ha kipróbálnál valami újat. Persze csak ha te is úgy gondolod." - Jaj, Lobsang! – Serena átölelte.
- Hat héten belül végzek – folytatta Lobsang és vonásain látszott, milyen
lelkes. – Utána oda mehetek, ahova csak szeretnék! - Van már valami ötleted?
- Őszentsége felajánlotta, hogy bemutat egy thaiföldi kolostor apátjának.
- Csak úgy szikrázott a szeme az izgalomtól. – Lehet, hogy itt fognak
kezdődni az igazi kalandok!
Sokféle érzés kavargott bennem a hírek hallatán. Lobsang biztos pont
volt a Jokhangban töltött napjaim során, és soha fel sem merült bennem,
hogy egyszer esetleg elmegy. Nagyon szomorú voltam, hogy nem lesz ott