David Michie - A dorombolás művészete

Chogyal, Őszentsége egyik asszisztense hagyott nekem vacsorát fent a
szokásos helyemen, de mivel már ettem a bisztróban, nem igazán voltam
éhes. Miután lefetyeltem némi laktózmentes tejet, elindultam a
magánlakrészbe, amin Őszentségével osztoztam. A szoba csendes volt, és
csak a hold világította meg. Felugrottam kedvenc helyemre az
ablakpárkányon. Bár a dalai láma sok-sok kilométerre volt tőlem
Amerikában, éreztem a jelenlétét, mintha mellettem lett volna. Talán a
holdfény hatása volt, amitől az egész szoba éterien fekete-fehér lett, de
bármi is volt az ok, mélységes béke lett úrrá rajtam. Ugyanaz a jóleső érzés
volt, mint amit akkor tapasztaltam, amikor Vele voltam. Azt hiszem, ez az,
amit mondott, mielőtt elutazott volna, a derű és jóság kettőse, amelyet
mindannyian átélhetünk. Csak nyugton kell maradnunk.
A délutáni szörnyű események óta először kezdtem nyalogatni a
bundámat. Még mindig láttam a kutyákat, ahogy le akarnak vadászni, de
most úgy éreztem, minta ezek az események egy másik macskával történtek
volna meg. Ami annyira rémisztőnek és drámainak tűnt akkor, az Namgyal
nyugalmában csupán egy rossz emlékké vált.
Emlékeztem, ahogy a pszichológus a bisztróban elmagyarázta, hogy az
embereknek gyakran fogalmuk sincs, mi teszi majd őket boldoggá. Az érvei
és a képek hatásosak voltak, és ahogy beszélt, még valami eszembe jutott az
üzenetéről: nagyon ismerős volt, mert a dalai láma gyakran mondogatta
ugyanezt. Ő nem használt olyan szavakat, mint a prezentizmus, de a
jelentése ugyanaz volt. Őszentsége szintén erre mutatott rá, hogy milyen
gyakran hitetjük el magunkkal, hogy a boldogságunk bizonyos helyzeteken,
kapcsolatokon vagy eredményeken múlik. Mennyire hisszük, hogy
boldogtalanok leszünk, ha nem kapjuk meg, amit szeretnénk. Ugyanakkor
rámutatott arra a paradoxonra, hogy még ha meg is kapjuk, amit szeretnénk,
az gyakran nem okoz olyan boldogságot, mint amire számítunk.
Ahogy elhelyezkedtem a párkányon, kibámultam az éjszakába. Fénylő
pontok szűrődtek át a sötétségen a szerzetesek lakhelye felől. Finom
illatokat hozott az esti szellő az első emeleti ablakon keresztül, ami arról
árulkodott, hogy a kolostor konyhájában éppen a vacsorát készítik.
Hallgattam a basszus-hangú kántálást a templomból, ahogy a rangidős
szerzetesek éppen befejezni készültek a koraesti meditációjukat. A délutáni
sokk, és az üres, kivilágítatlan ház ellenére, ahova nemrég hazatértem,
ahogy ültem az ablakpárkányon mancsaimat magam alá húzva, sokkal
mélyebb elégedettséget éreztem, mint valaha is álmodni mertem volna.