Második fejezet
Mi késztet dorombolásra?
A világ minden kérdése közül ez a legfontosabb. És egyben egy nagyon
jó szintmérő is. Mert nem számít, hogy egy játékos kiscica vagy egy
tapasztalt, öreg macska, a szűk sikátorok vagánya, vagy egy selymes
bundájú előkelő hölgy, bármilyenek is a körülményeid, csak boldog akarsz
lenni. És nem azt a fajta boldogságot keresed, ami úgy megy, ahogy jött,
mint egy tonhalkonzerv, hanem a tartós boldogságot. Azt a fajta mélyről
jövő boldogságot, amitől a szíved mélyéből kezdesz dorombolni.
Néhány nappal az indiai bankett után még egy igazán érdekes felfedezést
tettem a boldogságról. Egy tipikus himalájai reggel közepén – kék ég,
madarak csicsergése, és a fenyőfák hódító illata – szokatlan hangokat
hallottam a hálószobából. Leugrottam az ablakpárkányról, hogy
kinyomozzam az okát.
Cogyal a tavaszi nagytakarítást felügyelte, amit a dalai láma távollétében
végeztek el. Második kedvenc szerzetesem a szoba közepén állt és egy
munkást felügyelt, aki egy létra tetején állva éppen a függönyt szedte le,
míg egy másik egy hosszú botra erősített pamaccsal tisztította meg a
lámpát.
Chogyallal való kapcsolatom mindig nagy változáson ment keresztül, ha
Őszentsége elutazott. Reggelente, amikor megérkezett, mindig átjött
Őszentsége rezidenciájára, csak, hogy lásson és időt szentelt annak, hogy
megkefélje a bundám a külön erre tartott kefével és elmesélje a nap várható
eseményeit. Ez olyan megnyugtató szokás volt számomra, amire szükségem
volt, miután egyedül töltöttem az egész éjszakát.
Ugyanígy, mielőtt hazament volna este, megbizonyosodott róla, hogy a
kekszes tálkám tele van, és friss a vizem, majd megsimogatott és
emlékeztetett arra, hogy mennyire szeret engem nemcsak Őszentsége,
hanem mindenki a ház körül. Tudtam, hogy Chogyal kárpótolni akar a dalai
láma távollétéért, és nagy szíve miatt egyre inkább kötődtem hozzá.