Egy szép napon aztán Lobsang, Őszentsége tolmácsa felemlegette a dalai
láma egyik korábban tett ígéretét.
- Bhután királynője megkért, hogy adjam át Önnek szívből jövő
üdvözletét – mondta Lobsang ezen a bizonyos délutánon, miután végeztek
egy irat fordításával. Őszentsége mosolygott. - Nagyszerű! Igazán örültem a királynő látogatásának, kérem, adja át
neki jókívánságaimat!
Lobsang bólintott. - Őfelsége DLM iránt is érdeklődött.
- Ó igen, emlékszem, mikor az ölébe vette a kis Hópárducot...
Szokatlan látvány volt.
Odafordult hozzánk. Kispárduccal együtt azon a bézs színű
gyapjúpokrócon gömbölyödtünk össze, melyet gazdánk a kismacskák
születése után az ablakpárkányra tett. - Őszentsége akkor talán arra is emlékszik, hogy a királynő igényt tartott
egy kölyökre DLM-től, ha valaha is utódoknak adna életet – jegyezte meg
óvatosan Lobsang.
A dalai láma egy pillanatig még rajtunk nyugtatta a szemét és csak utána
fordult vissza beszélgetőpartneréhez. J - Csakugyan. Szerintem olyan kismacskát szeretett volna, amelyik...
hogy is mondják? - Pedigrés? – igyekezett segíteni Lobsang.
Őszentsége bólintott. - Soha nem sikerült kiderítenünk, honnan származik DLM. A család,
akié az anyja volt, már rég elköltözött Delhiből. Ami pedig az apa
személyét illeti... - A két férfi egyszerre mosolyodott el.
- Ugyanakkor – folytatta Őszentsége mintegy magának, és követte a
tolmács pillantását, aki a mellettem nyújtózó apróságot nézte – Kispárduc
tényleg nagyon hasonlít az anyjára. Az ígéreteket pedig be kell tartani. Egy
hét se telt bele, és Kispárduc nem volt velem többé. Maga Lobsang vitte el,
mikor Bhutánba utazott szabadságra. Tudtam, hogy Kispárduc ennél jobb
helyre nem is kerülhetett volna, de örömömet messze felülmúlta a bánatom.
Többé nem feküdt mellettem senki az ablakpárkányon.
Őszentsége a tőle megszokott tapintattal a bézs pokrócot áthelyezte egy
szék alá a hálószobánkban, hogy ne jussanak eszembe elveszett
gyermekeim minden alkalommal, ahányszor csak felugrom a párkányra. A