- Ezt nem tudtam – csodálkozott Serena, és lopva Sídre pillantott. Csak
most tűnt fel neki, milyen sokat tud társa a helyiek ügyes-bajos dolgairól.
Néhány perc múlva elérkezettnek látta az időt, hogy ismét próbára tegye a
férfit. - Aki mögöttünk jön, sötét kabátban és ellenzős sapkában... – suttogta –
valaki azt mondta róla, hogy Himachal Pradesh maharadzsája. Tényleg ő
az?
Egy darabig szótlanul ballagtak lefelé, aztán Sid diszkréten hátra lesett a
válla felett. - Én is hallottam ilyesmit – mondta.
- Sokat látom Őt errefelé – puhatolódzott tovább Serena.
- Én is. Biztos ilyenkor szokott sétálni.
- Az is lehet.
Másnap a hivatalnoki épület folyosóján baktattam, mikor Lobsang
odahívott magához.
- DLM! Gyere csak ide! Valamit mutatni szeretnék neked!
Természetesen rá se hederítettem. Mi macskák nem szoktunk csak úgy
behódolni holmi hívogatásnak, könyörgésnek, de még az alázatos
esedezésnek sem. Mire volna az jó? Az emberek annyira hálásak, mikor
végül odavetünk nekik egy csontot – már elnézést a kissé kutyaszagú
hasonlatért.
Lobsang azonban nem adta fel, odajött hozzám, felkapott, bevitt az
irodájába és az asztalára tett. - Épp Bhutánnal skypolok – újságolta. – Észrevettem valamit a képen,
ami szerintem téged is nagyon érdekelni fog.
A képernyőn fényűzően berendezett szobát láttam. A kép szélén, az
egyik ablak párkányán egy Himalája macska a hátán fekve élvezte a nap
sugarait. Feje oldalra billent, szemeit lehunyta, és lábait szétvetve, bozontos
farkát kinyújtva olyan helyzetben terpeszkedett, melyet Ludo valószínűleg
„tengeri csillag pózként" írt volna le. Nincs a macskák számára ennél
védtelenebb és kényelmesebb pozíció. A hanyatt fekvő macska maximális
bizalommal tekint a világra.
Először fel se ismertem. Lehetséges lenne? Csak nem.... De igen! Hogy
megnőtt!