Negyedik fejezet
Unalom. A legszörnyűbb csapás, nemde, kedves olvasóm? Ráadásul
amennyire meg tudom ítélni, szinte mindenkire lesújt előbb-utóbb. A
mindennapokban unjuk a helyet, ahol lennünk kell és a feladatokat, amiket
el kell végeznünk, akkor is, ha vezetőként a hónap vége előtt tucatnyi
borzalmas jelentést kell megírnunk, és akkor is, ha macskák vagyunk, és
végig kell szundikálnunk egy eseménytelen reggelt az irattartó szekrény
tetején, mielőtt megkaphatnánk ínycsiklandozó, ropogós tengeri pisztráng
goujonból álló ebédünket – hozzá esetleg egy kis tejszínt – egy kávézóban.
Gyakran hallom, ahogy a turisták panaszkodnak egymásnak. Már alig
várják, hogy visszatérhessek a civilizációba. Gondolom, ezek ugyanazok,
akik néhány hónappal korábban izgatottan számolták a napokat, hogy
végre, egyszer az életben, eljuthassanak Indiába. A „bárcsak már péntek
lenne" csak egy variáns ugyanerre a témára, mintha öt napig a legszörnyűbb
kínokat kellene elviselnünk, csak azért, hogy végre megkaphassuk azt a
kettőt, amikor végre jól érezhetjük magunkat.
És a probléma még ennél is nagyobb méreteket ölthet. Ha eltekintünk az
aktuális havi jelentésektől vagy a mai unalmas reggeltől a szekrény tetején,
és eszünkbe jutnak azok a jelentések és szekrények, melyeket a jövő rejt,
egzisztenciális válságunk még inkább elmélyül. „Mégis mi értelme van
ennek az egésznek?" – tűnődünk el, és felmerülhet bennünk az is, hogy
„Miért csinálom én ezt?", illetve „Kit érdekel?".
Az élet üresnek és végtelenül hiábavalónak fog tűnni.
Akik átfogóbb képpel rendelkeznek bolygónkról, a Földről, nem csak
egyszerűen unatkoznak. Őket sötét útjukon néha a bűntudat is elkíséri.
Tudják, hogy sokakhoz képest az ő életük még egészen elviselhető.
Köszönjük szíves érdeklődését, de nem élünk háborús övezetben, vagy
mélyszegénységben, vallási meggyőződésünk vagy épp a nemünk miatt
nem kényszerülünk a társadalom peremére. Azt esszük és isszuk, amit