szeretnénk, és mindenki úgy jár, ahogy neki tetszik. De így is mérhetetlenül
unatkozunk.
Vegyük az én esetemet. Mentségemre szolgáljon, hogy a dalai láma
néhány napig tényleg nem volt otthon. A szokásos nyüzsgésnek nyoma sem
volt, és Mrs. Trinci sem látogatott el hozzánk, akinek a szívében annyi
szeretet van, mint amennyi finom falat a kosarában. De legjobban az az erő
és szeretet hiányzott, ami Őszentsége jelenlétében mindig átjárt.
Nem csoda, ha az egyik reggelen nehéz szívvel indultam el a bisztróba,
épp csak vonszolva magam az utcán. Imbolygó járásom a szokottnál is
imbolygóbb volt, herkulesi erőfeszítésekbe került, hogy egyáltalán meg
tudjam mozdítani a hátsó lábaimat. Minek menjek le egyáltalán? –
kérdeztem magamtól. Akármilyen finom is az ebéd, öt perc alatt elfogy, és
utána hosszú várakozás következik, mire végre megvacsorázhatok.
Ekkor még nem tudtam, hogy hamarosan olyan események részese
leszek, melyek garantáltan felráznak a letargiámból.
Az egész úgy kezdődött, hogy Sam szokatlanul izgatottan leugrott a
székéről a könyvesboltban, és lesietett a lépcsőn a kávézóba.
- Serena – suttogta meglehetősen hangosan –, Franc az! – és közben
maga mögé mutogatott, a számítógépre. Franc gyakran hívta Samet Skype-
on az üzlettel kapcsolatban, de mindig hétfőn, pontban reggel 10-kor, mikor
alig volt valaki a kávézóban, és soha nem kora délután, épp a csúcsidőszak
előtt.
Serena átsietett a könyvesboltba. Sam bekapcsolta a hangfalakat, és
megnyitott egy ablakot a képernyőn, mi pedig megpillantottuk Francot a
nappalijában Nem volt egyedül, a többiek – nem kevesen – egy kanapén és
a hozzá tartozó fotelekben ültek. Franc arca nyúzott volt. - Múlt éjjel meghalt az apám! – jelentette be Franc minden bevezető
nélkül. – Gondoltam jobb, ha tőlem tudjátok meg.
Serena és Sam részvétükről és együttérzésükről biztosították barátjukat. - Tudtuk, hogy elkerülhetetlen, de akkor is nagyon megrázott! – mondta
Franc.
Franc mögött felállt egy nő a kanapéról és a képernyő felé lépett. - Most mit fogunk csinálni nélküle? – zokogta.
- Ez a nővérem, Beryle – magyarázta Franc.
- Annyira szerettük! – szipogott Beryle. – Szörnyű veszteség!
A háttérből egyetértő mormolás hallatszott.