David Michie - A dorombolás művészete

Lementem a lépcsőn át az udvaron, és hamarosan már a templom lépcsőin
bukdácsoltam, egy csapat idős apáca társaságában.
Van valami varázslatos a templomban, mikor leszáll az est. Ezen a
nevezetes estén a hatalmas, gyönyörű aranyozott arcú Buddha szobrok a
templom előtt ezernyi, vajjal világító lámpás remegő fényében fürödtek
melyeket Chogyal és minden élő üdvére gyújtottak. Az egyéb hagyományos
felajánlások – étel, tömjén, illatszerek és virágok – is hozzájárultak az
érzékek ünne péhez, a bajszom csak úgy vibrált az élvezettől.
Elnézegettem a falakon függő hatalmas, élénk színű thangkákat, melyek
Maitréját, vagyis az Eljövendő Buddhát, Mandzsusrit, a Bölcsesség
Buddháját, Zöld Tarát, Mahakhalát, a Dharma védelmezőjét, a Gyógyító
Buddhát és a mély tisztelettel övezett tanítót Congkapa lámát ábrázolták. A
halovány esti fényben az istenségek valahogy közelebbinek tűntek, lótusz
trónjukon ülve az óriási alakok mintha fölém hajoltak volna.
Ritkán láttam annyi embert a templomban, mint ezen az estén. Az első
sorokban ülő idős lámák és rinpochék, a többi szerzetes és apáca, és a
hátrébb sorakozó városlakók közt egy tűt sem lehetett volna leejteni. Az
egyik apáca azok közül, akikkel együtt másztam meg a lépcsőket, talált
nekem egy alacsony polcot a templom hátsó részében, ahonnan mindent jól
láthattam. Ahogy az emberek meggyújtották vaj lámpásaikat, kezüket imára
tették össze, vagy suttogva beszélgettek egymással, nyilvánvalóvá tette,
mennyire jelentőségteljes az alkalom. Természetesen mindenki érezte a
veszteséget, és szinte tapintható volt a szomorúság, de egy alapvetően más
érzelem is jelen volt a tömegben. Immár mindenki tudott róla, hogyan
maradt Chogyal a tiszta fényben, és a gyászba csendes büszkeség, sőt, egy
kis ünnepi hangulat is vegyült, hogy Chogyalnak ilyen szép halála volt.
Ahogy Geshe Wangpo megérkezett, azonnal tiszteletteljes csend támadt.
Az idős szerzetes elfoglalta helyét a tanítás trónusán (ez a templom első
részében található magasított ülőalkalmatosság) és vezette a kántálást,
mielőtt rövid meditációra szólított fel minket. A templom csendes volt, de
messze nem nyugodt, mintha valami különös erő szállta volna meg a teret.
Csak különleges macskaérzékeim játszottak velem, mikor azt képzeltem,
hogy érzem a Chogyalt segíteni próbáló több száz elme együttes erejét?
Vajon ennyi meditációban jártas ember, mind-mind Chogyal barátai, együtt
tényleg képesek lennének támogatni az elhunytat ebben a pillanatban?
Geshe Wangpo megrázott egy csengőt (a lágy csendülés a meditáció
végét jelezte), aztán először felolvasta a dalai láma rövid üzentét, aki