kell felhasználnunk. Akik ma itt lehetnek, a legszerencsésebbek közé
tartoznak a világon, mert mi ismerjük azokat a gyakorlatokat, melyek
segítségével átformálhatjuk a tudatunkat és azt, ahogy megéljük magát a
halált. Ha halálunk óráján mi is olyan eltökéltek leszünk, mint Chogyal,
nincs mitől tartanunk. És mivel még mindig élünk – örvendezzünk ebbéli
örömünkben!
Másnap reggel, miközben a párkányon üldögéltem, észrevettem, hogy
Tenzin a szokottnál egy fél órával korábban vág keresztül az udvaron.
Ahelyett, hogy szokása szerint egyenesen az irodába sietett volna, a
templomba ment, és meditációval kezdte a napot.
Hamarosan más változásokat is megfigyelhettem. Egy nap egy különös
formájú táskával a hóna alatt érkezett munkába, amit a falhoz támasztott
Chogyal régi széke mögött. Kíváncsian megszaglásztam, vajon mi lehet
benne. Nagyobb volt, mint egy laptoptáska, de kisebb, mint egy aktatáska,
és gyanúsan dudorodott az oldala.
Ebédidőben Tenzin visszavonult az orvosi szobába, ahol általában
elmajszolt egy szendvicset, míg a BBC World Service-t hallgattuk. Ma
azonban a csukott ajtó mögül kísérteties vinnyogás szűrődött ki, melyet
lihegés és heves erőfeszítések összetéveszthetetlen zaja kísért. Később
hallottam, ahogy Tenzin Lobsang érdeklődésére válaszol:
- Húsz éve van egy szaxofonom, mindig meg akartam tanulni játszani
rajta. Van valami, amit Chogyaltól tanultam... – itt a fejével barátja üres
széke felé intett. - Csak a jelen létezik! – bólintott Lobsang. – Carpe diem!
És én? – kérdezhetnéd, kedves olvasó. Nem éreztem késztetést rá, hogy
megtanuljak szaxofonozni, még egy sípot se fújnék meg szívesen. Eszem
ágában nem volt felhagyni azzal a szokásommal, hogy az ebédidőt a
Himalája Könyvbisztróban töltöm. De Chogyal halála nekem is felnyitotta a
szememet: az élet nem tart örökké, és minden napot meg kell becsülni. Már
az áldásnak számít, ha reggel egészségesen ébredünk fel, hiszen a betegség
és a halál bármikor, előzetes bejelentés nélkül lecsaphat ránk.
Nem mintha mindezt ne tudtam volna korábban – Őszentsége gyakran
felhozta ezt a témát –, de nagy különbséget jelent, hogy valamit egyszerűen
elfogadunk úgy, ahogy van vagy hajlandóak is vagyunk változtatni azon,