Ötödik fejezet
Őszentsége a tervek szerint 49 napot töltött távol tőlünk. A 35. napon
vettem észre, hogy valami hiányzik az életemből. Olyan fokozatosan
veszítettem el, hogy addig észre sem vettem, amíg szinte teljesen el nem
tűnt. Immár szinte soha nem doromboltam.
Olyankor azért doromboltam, amikor Tenzin egy-egy percre
megfeledkezett a világ vezetőitől érkező unalmas levelekről, melyek az
irattartó szekrényben tornyosultak, és inkább arra a sokkal fontosabb
személyre összpontosított, aki a szekrény tetején szundított. Soha nem
mulasztottam el jelezni elégedettségemet akkor sem, mikor a Himalája
Könyvbisztróban kedvemre való fogásokat szolgáltak fel csekélységemnek.
De ezektől a rapszodikus és véletlen dorombolási eseményektől
eltekintve az elmúlt héten jobbára meg sem szólaltam. Az ilyesmi nem tesz
nekem jót, és ezzel máris visszaérkeztünk vizsgálódásunk központi
témájához: Miért dorombolnak a macskák?
A válasz teljesen nyilvánvalónak tűnhet, de mint a macskák esetében oly
sok minden más, ez a probléma is sokkal bonyolultabb, mint amilyennek
látszik. Igen, ha elégedettek vagyunk, dorombolunk. A tűzhely melegét
érezve, vagy ha valaki kedvesen az ölébe vesz, vagy ha például egy tányér
tejet szimatolunk, gégeizmaink azonnal lenyűgöző frekvenciával rezegni
kezdenek.
Ám a dorombolás nem csak az elégedettségre adott válasz. A
macskadorombolás olyan, mint az emberi mosoly, amit az idegesség
ugyanúgy kiválthat, mint a barátságos érzelmek. Amikor a macskát
állatorvoshoz cipelik, vagy autóba tuszkolják, azért is dorombolhat, hogy
saját magát megnyugtassa. Ha pedig a lépteid, kedves olvasó, a macskád
érdeklődésére számot tartó konyhaszekrény felé vezetnek, de valamiért
meginogsz az utadon, felhangzik mögötted a torokhangú dorombolás,