Leugrottam Sam asztaláról és a lépcső felé tartottam, miközben azon
gondolkodtam, amit a boldogság képletéről hallottam. Érdekes
megközelítés volt, és nem is különbözött olyan sokban Őszentsége
szavaitól. Úgy tűnt, a modern nyugati tudomány és az ősi keleti bölcsesség
végül ugyanoda lyukadt ki.
Bronnie Wellenksy sok nappal ezután érkezett. Egy új posztert hozott,
amit a bisztró hirdetőtáblájára szánt. Bronnie huszonéves kanadai volt, egy
jótékonysági alapon működő oktatási szervezetnél dolgozott, és a
bisztróban szokta kitenni a hirdetéseit a turisták számára, kézműves
központokba és helyi előadók koncertjeire invitálva az érdeklődőket.
Viharos lelkesedése állandó jó kedéllyel párosult. Még soha senki nem látta
leülni, és vállhosszúságú haját már meg sem próbálta rendbe tenni. Bár még
csak nagyjából fél éve volt Dharamsalában, máris figyelemre méltó
kapcsolatrendszert épített ki.
- Ezt az isten is magának szánta! – kiáltott oda Samnek, miközben a
posztert a táblára szegezte.
Sam felnézett a gépétől. - Miért, mi az?
- Önkéntes tanárokat keresünk, akik a helyi fiataloknak megtanítanák a
számítógépes alapokat, hogy később jobb eséllyel tudjanak munkát keresni. - De én itt dolgozom!
- Nem teljes állásról van szó – vágta rá Bronnie –, mondjuk hetente
kétszer lenne szükség magára. Vagy egyszer. És csak este. Nagyon sokat
segítene!
Miután sikerült rögzítenie a posztert, a könyves pulthoz csörtetett. - Soha nem foglalkoztam ilyesmivel! – szabadkozott Sam – Nincs is
tanári képesítésem. Azt se tudnám, hol kezdjem! - Gondolom, az elején! – javasolta Bronnie, és egy ragyogó mosolyt
villantott a még mindig bizonytalankodó férfira. – Nem érdekes, van-e
tapasztalata! Ezek a srácok nem tudnak semmit. Náluk nincs otthon
számítógép. Bármi, amit adni tud nekik, csak jobbá teheti az életüket.
Bocsánat, még a nevét sem tudom! – a nő kezet nyújtott a pult felett: – Az
én nevem Bronnie! - Sam vagyok.