mert a kedvesed fog belőle enni."- Ez gyönyörű volt, Lobsang! – mondta Serena, tele szeretettel. –
Milarepa? – kérdezte, mert ez a Buddhista bölcs híres volt a költészetéről is.
Lobsang nemet intett. - Kahlil Gibran. Nagyon szeretem a verseit – elrévedt, ahogy még
mindig az imént idézett vers szavait ízlelgette. - Nekem is ő az egyik kedvencem – mondta Sam – Érdekes, hogy az
ilyesmi tetszik egy buddhista szerzetesnek!
Mivel a többiek kíváncsian várták a folytatást, hozzátette: - Gibran egy csomó romantikus, sőt, érzéki verset írt.
- Úgy van – mélázott Lobsang. Aztán kis idő múlva megjegyezte: –
Néha úgy elmerülök a verseiben, hogy teljesen elfelejtem, ki és mi vagyok.
Néha még az is eszembe jut, hogy talán nem is kéne szerzetesnek lennem.
Mindenkit váratlanul ért ez a vallomás. Lobsang először tűnt
sebezhetőnek, mióta csak ismertem.
Serena megfogta a kezét és megszorította, én pedig az öléből felnéztem
Lobsangra és dorombolni kezdtem.
Igen, kedves olvasóm, ez az a bizonyos sokadik ok, amiért a macskák
dorombolnak, és talán ez a legfontosabb mind közt: azért dorombolunk,
hogy téged boldoggá tegyünk. A dorombolás a mi „Ö" változónk, így
emlékeztetünk téged arra, hogy szeretetre méltó és különleges vagy, hogy
soha nem szabad elfelejtened, mennyire szeretünk, főleg amikor magad is
segítségre szorulsz.
A dorombolással ráadásul az egészségedhez is hozzájárulunk.
Tudományos eredmények igazolják, hogy macskatársaságban az emberek
kevésbé stresszesek és alacsonyabb a vérnyomásuk is. A
macskatulajdonosok ritkábban kapnak szívrohamot, mint macskamentes
környezetben élő felebarátaik. Ezt akár a dorombolás tudományának is
nevezhetjük, márpedig a tudomány és a művészet ritkán jár olyan szépen
kéz a kézben, mint ebben az esetben, ahol egymást kiegészítve kiváló
hatással vannak az életminőségre.
Ahogy Serena ölében ültem, eszembe jutottak Kahlil Gibran szavai.
Vajon a nagy költőnek is volt macskája? És ha igen, vajon mit írt volna