Hatodik fejezet
Ebéd utáni szundikálásomból ismerős hang riasztott fel, melyet, mint
mindig, most is tucatnyi karkötő ritmusos csilingelőse kísért. Mrs. Trinci
izgalmas hírekkel tért be a bisztróba.
- Vége az elvonulásnak!
Anya és lánya mindössze néhány méterre álltak tőlem, az újságos polc
mellett. - Tíz év után? – Serena arca egyszerre tükrözött döbbenetet és örömöt.
- Tizenkét év után – helyesbített Mrs. Trinci.
- Mikor is láttam utoljára? – a lány a plafonra meredt, ahogy próbálta
kiszámolni azt a bizonyos időpontot – talán mielőtt Európába mentem. - Si! – helyeselt az anyja.
- Kitől tudod?
- Dorothy Cartwright mondta, mikor reggel nála jártam. Alig lát ki a
munkából, olyan lelkesen készül! - Szóval nála fog...
- Si, Cartwright-éknál fog lakni! – Mrs. Trincinek csak úgy ragyogott a
szeme. - És mikor...
- Még ma! – Mrs. Trinci egészen belepirult az izgalomba. – Már úton
van Manaliból!
Mint később megtudhattam, a nagy felfordulás oka Tarchin jógi volt. A
jógi nem a hivatalos címe volt, csak ráragadt az évek során, ahogy a
meditáció mestereként az emberek kezdték elismerni, majd egyre
mélyebben tisztelni a képességeit. A tibeti Amdo provinciában nevelkedő
jógi már kisgyermekként, öt vagy hat évesen jelét adta annak, hogy a
meditálás központi szerepet fog játszani az életében. Ahelyett, hogy a többi
hasonszőrű kisfiúval fogócskázott volna, vagy az apja által faragott
játékokkal foglalta volna el magát, elvonult egy kis barlangba a házuk
mögött a hegyoldalban, és egy sziklán üldögélve mantrákat mondott.