Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az
első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes
jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a
tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan
irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel,
amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem
engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról,
Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy
tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta,
bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná
maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú
orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni,
ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott
talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen
erőteljes csapással megölni, a húsába mélyeszteni a fogait, nagy
hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta,
fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor
nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év
megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi
remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként
létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen
irányba görbíteni a száját.
Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha
nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb
rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a
haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig
az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat
elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket.