HAT

SULLY EGYIK BERENDEZÉSTŐL a másikig úszott a kommunikációs
fülkében. Enyhén behajlítva tartotta a térdét, bokáit egymás
mögé szorította, és a kezével hajtotta magát, mint egy úszó. A
copfja ott úszott mögötte, a kezeslábasa üres ujjai, amelyeket
megkötött a hasán, úgy lebegtek előtte, mintha pluszvégtagok
lennének. Az Aether elég mélyen járt az aszteroidaövben ahhoz,
hogy a jupiteri szondák adatai késleltetve érkezzenek. A jupiteri
információk már akkor régiek voltak, amikor megérkeztek
Sully vevőibe, és napról napra még régebbiekké váltak, ahogy
kicsit távolabb kerültek a Jupitertől, és közelebb a Földhöz.
Sully az utóbbi időben hanyagolta a szondákat, inkább az
otthoni rádiófrekvenciákat figyelte. Újra és újra végighaladt a
teljes kommunikációs spektrumon, már nem elégedett meg a
kijelölt DSN-sávokkal. Lennie kellett valamiféle
zajszennyezésnek: műholdas jeleknek, eltévedt
televíziójeleknek, nagyon magas vagy ultramagas frekvenciájú
adásoknak, amelyek kiszöktek az ionoszférán át az űrbe.
Valaminek lennie kell, gondolta. A némaság anomália volt,
olyan eredmény, ami nem lehet helyes.
Mindezt megtartotta magának. Nem sok értelme lett volna
megosztani a semmitmondó szinuszhullámokat a többiekkel –
csak a már ismert rossz hírt erősítette volna meg vele –, de ez a
feladat legalább átsegítette a napon, mert ettől úgy érezte,
mintha csinálna valamit. Így vagy úgy, de minél közelebb értek,
annál többet tudott. Furcsa, gondolta, milyen értelmetlennek