Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

kimerültnek érezte magát, mintha órák óta futna, és napok óta
ébren lenne. Amint bízni kezdett a lábában, a kanapéhoz sétált,
és leült Tal mellé, azzal álcázva a fáradtságát, hogy végignézte,
ahogy befejez egy FPS-játékot. A kétéves út megtette rá a
hatását: érezte, hogy az izmai legyengültek, az egészsége
hanyatlásnak indult. Az induláskor élete legjobb formájában
volt fizikailag, de ez elmúlt. Egy pillanatra felmerült benne,
milyen lesz újra hozzászokni a Föld huszonnégy órás
gravitációjához, ám azonnal el is hessegette ezt a gondolatot.
Nem lett volna értelme foglalkozni vele. Tal a padlóra dobta a
kontrollert, és felé fordult.
– Nem akarsz játszani valamit? – kérdezte.
Sully megrázta a fejét.
– Nem igazán – felelte. – Talán később.
A férfi felsóhajtott és legyintett. Figyelmét ismét magára
vonta a képernyő fénye. Sully felállt, kisétált a konyhába, ahol
Thebes és Harper olvasgattak, Harper a tabletjén, Thebes pedig
egy újabb puhafedelű kötetet – ezúttal Asimovot – tartott a
kezében azok közül, amelyekhez ragaszkodott az általuk
elfoglalt hely miatti felháborodás ellenére. Nem kell nekik
olyan sok hely, érvelt, és mivel ő amúgy soha nem vitatkozott
semmin, a küldetésfelügyelő bizottság közbelépett, felülbírálva
az ellenzőket. A bizottság lélektanilag elengedhetetlen
segédeszközként leltározta a pluszterhet. A legénység akkor
még nevetett ezen, de most, a lapozgató Thebest nézve Sully
ismét felidézte ezt a kifejezést. Lélektanilag elengedhetetlen
segédeszköz. Az emberi elmét még soha nem tették próbára
ilyen körülmények között. Jobban is felkészülhettek volna?