kapitány lerakta a tabletjét, és felemelte a hangját, hogy Tal is
meghallja. – Jön valaki kártyázni?
Sullyt nézte, miközben beszélt. Tudta, hogy ő lesz az
egyetlen, aki beszáll. Tal nemet mondott, ahogy Thebes is, Devi
elfüggönyözött fülkéjéből ugyancsak egy fojtott „nem,
köszönöm” szűrődött ki.
– Nos, Sullivan? – kérdezte Harper.
– Igen, csak egy perc – felelte a nő Devi kedvetlen válaszán
gondolkozva. Odasétált a lány fülkéjéhez, és bekopogott az
oldalán. – Hé, bejöhetek? – Ezzel be is bújt, válaszra sem várva.
A függöny mögött Devi az egyik párnája köré gömbölyödve
feküdt, szorosan a mellkasához ölelve, orrát a tetejébe fúrva,
combját a két oldalára fonva.
– Persze – suttogta megkésve, de nem mozdult.
– Ma mit csináltál? – kérdezte Sully az ágyra ülve.
Devi megvonta a vállát, egyebet nem válaszolt.
– Ettél valamit?
– Igen – felelte a lány tömören. Utána, egy pillanattal később:
- Mondj el nekem valamit!
Sully várt, ám Devi nem folytatta. Ennyi volt. Mondj el nekem
valamit! Sully a hátára fordult, a feje alá gyűrte a karját,
miközben azon gondolkozott, mit mondhatna. Mi lehet
elmondásra érdemes? Pár pillanattal később eszébe jutott, hogy
aznap reggel átment az üvegházi folyosón, így hát kibuktak
belőle az aznapi gondolatai, kozmetikázott változatban, a Föld
említése nélkül.
– Emlékszel arra a sárga paradicsomra, ami nem terem? Ma
észrevettem rajta néhány virágot, lehet, hogy még lesz belőle