Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

valami. És Tal azt mondta, már majdnem átértünk az
aszteroidaövön, csak pár hét maradt belőle. – A lábfejével
fellépdelt Devi fülkéjének a plafonjára, majd a lábujjaira
meredt, amelyek a szolgálati gumipapucsuk mögött rejtőztek.
Furcsának tűntek ebből a szögből, földönkívüli patáknak. Sully
hagyta, hogy a lába visszahulljon az ágyra. – A jupiteri szondák
még mindig közvetítenek, de néha annyi bejövő adat van, hogy
úgy érzem, nincs időm mindet katalogizálni. Nehezemre esik
lelkesedni értük. – Ekkor elhallgatott, attól tartva, hogy
veszélyes vizekre evezett, azonban Devi továbbra sem szólalt
meg. Sully témát váltva folytatta, csendes, bizalmas hangon. –
Ma összeszaladtam Ivanovval, amikor éppen a vécéből jött ki,
szó szerint belefutottam. Olyan bunkó volt! Mintha az én hibám
lenne, hogy ez a hajó ilyen kicsi, érted? Mintha sokkal jobban
meglenne nélkülünk, tök egyedül, ha minden rosszkedvét a
kőzetmintáin vezethetné le.
Ez működött. Devi végül felé fordult, és vetett felé egy
félmosolyt.
– A kőzetmintáira soha nem haragudna – suttogta.
Mindketten felnevettek, halkan, viszont Devi mosolya szinte
azonnal lehervadt az arcáról.
–  Szerintem azért bunkó, mert könnyebb haragudni, mint
félni – folytatta. Elhallgatott, majd még szorosabban magához
húzta a párnát. – Nagyon fáradt vagyok, érted? De kösz, hogy
beköszöntél.
Sully bólintott.
– Szólj, ha szükséged van valamire! – felelte, majd kificergett
a fülkéből.