Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Harper az asztal mellett várta egy pakli kártyát kevergetve,
kezében az eredménylappal.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Hát, készen állok szarrá verni valakit – viccelődött Sully. Ez
gyengének és erőltetettnek tűnt azok után, hogy olyan letörtnek
látta Devit. – Akár te is lehetsz az. – A tányérján még ott volt a
vacsorája fele, ami eleve langyosan került elé, és ekkorra
teljesen kihűlt. De Sully nem bánta, behajtogatott a szájába egy
vaskos kelkáposztalevelet, és letörölt az arcáról egy kis
olívaolajat. Römiztek, mint mindig. Sully nyerte az első
leosztást, majd a másodikat is. Egy órával később Thebes jó
éjszakát kívánt nekik, és visszavonult a fülkéjébe. Harper ismét
osztott, és amikor lerakta a paklit, majd felfordította a pikk ászt,
Sullynak az jutott eszébe, amikor kislány korában
pasziánszozni tanult. A Kis Föld centrifugája elhalványult, egy
pillanatra csak az anyja finom, hosszú ujjait látta maga előtt,
amint lepakolja a kártyákat a fautánzat asztalára a Mojave-
sivatag mélyén.
Az anyja tanította meg egy délután, amikor olyan nyolcéves
lehetett, és Jean sokat túlórázott a Deep Space Network
goldstone-i létesítményében. Ők ketten, anya és lánya, a
sivatagban éltek. Izzasztóan forró délután volt, és Jean – Sully
mindig a keresztnevén szólította az anyját – egész délután
jelfeldolgozási megbeszéléseken ragadt. Mivel senki nem tudott
vigyázni Sullyra, sem hazavinni, Jean kölcsönkért egy pakli
kártyát az egyik gyakornoktól. Két megbeszélés között bevitte
Sullyt az irodájába, ami alig volt nagyobb egy lyuknál, leültette,
és megmutatta neki, hogyan rakja le a lapokat. Sully az anyja