Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

műanyag névtábláját fogdosta, Dr. Jean Sullivan, és úgy tett,
mintha figyelne rá.
Utána piros a feketére, fekete a pirosra, sorrendben, amíg az
összes sor le nem kerül az ászokra. Érted, kismackó?
Sully valójában már rég tudta, hogy kell játszani. Egy
bébicsősztől tanulta meg. De amikor Jean megkérdezte, hogy
elmagyarázza-e neki, lelkesen bólogatott. Ha mást nem is, ezzel
nyert még öt percet az anyja idejéből. Azt nem bánta, hogy az
irodájában ragadt, ekkorra már hozzászokott. Minél közelebb
lehetett Jeanhez, annál jobban érezte magát. Mindig is csak
ketten voltak, és Sully ezt így szerette. Nem gondolkozott az apja
hiányán – nem volt összehasonlítási alapja.
Harper felvette a lapjait, mire ő is automatikusan felemelte a
sajátjait, utána percekig bámulta őket, mielőtt észrevette a
kezében lévő sort: kőr kilences, tízes, bubi. Leterítette őket
legyező alakban, húzott, majd dobott, egy hármassal takarva el
a hivalkodó fekete ászt. Harperre nézett a lapjai felett, és
elkapta a tekintetét, amely eleve rá szegeződött. A férfi arcát
mély ráncok barázdálták, melyekben Sully olvasni próbált,
mintha betűk lennének. Három görbe gondolatjel a szemöldöke
felett, zárójelek a szája körül, féltucatnyi kötőjel a szeme
sarkából kifelé, mint a nap sugarai. Egy vékony, fehér heg az
egyik homokszínű szemöldökén keresztül, és egy másik az
állán, a borostájában.
– Most mire gondolsz? – kérdezte Harper.
A kérdés intimitása megdöbbentette Sullyt. Hirtelen
védtelennek érezte magát, és vissza kellett pislognia a váratlan
nedvességet a szeméből, azokat a könnyeket, amelyeket nem