Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

volt hajlandó mások előtt szabadjára engedni. Megvárta, amíg a
torka ellazult, és biztosra vehette, hogy a hangja nem remeg
meg válasz közben.
–  Csak Goldstone jutott eszembe – felelte. – Az, amikor
gyerekkoromban ott éltem. Az anyám a jelfeldolgozó
központban dolgozott.
Harper tovább nézte tiszta, acélkék tekintetével.
–  Anyádra ütöttél – állapította meg. Ő jött volna, de nem
húzott. Arra várt, hogy Sully folytassa.
– Egyik nyáron megtanított pasziánszozni. Már tudtam, hogy
kell játszani, de a figyelmére vágytam, úgyhogy hagytam, hogy
újratanítsa. – Sully eligazgatta, majd átrendezte a kártyáit. –
Fura, ölni tudtam volna pár percnyi figyelméért. Akkoriban
rengeteget dolgozott. Mielőtt férjhez ment, és szült még két
gyereket. Aztán teljesen felhagyott a munkával. De addigra én
nagyobb lettem, az ikrek érdekesebbek voltak, és... nem is
tudom. Azt hiszem, már nem volt rá akkora szükségem, és neki
sem rám.
Harper lassan húzott egy lapot, rápillantott, majd visszatette.
– Hány éves voltál? – kérdezte.
–  Tíz, amikor férjhez ment, és a mostohaapám Kanadába
költöztetett minket, ahonnan anyám származott. Gimiben
együtt jártak, mielőtt anyám belevágott a doktoriba, és
Goldstone-ban kötött ki velem. Nem tudom, szerintem egyszer
csak feladta, mintha arra számított volna, hogy minden
könnyebben megy majd, amikor én nagyobb leszek, és
szilárdabban meg tudja vetni a lábát a DSN-ben. Ehelyett
nehezebb lett. Egyszerűen nem volt nyugta. És a háttérben ott