Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

várakozott az a fickó, a mostohaapám, egy elképesztően rendes
férfi, aki még ennyi idő elteltével is utána vágyakozott,
telefonálgatott, leveleket irkált. És anyám végül... megadta
magát. Abbahagyta a munkáját. Északra költözött. Végre férjhez
ment. Az ikrek nagyon gyorsan megszülettek ezután; azt
hiszem, tizenegy éves lehettem.
Harper homlokán megremegtek a gondolatjelek, és a
hajvonala felé csúsztak. Sully a kártyáit bámulta, hogy ne lássa
együttérző pillantását. Hallgass el! – korholta magát. Hangosan
kimondva minden olyan egyszerűnek tűnt – egy közönséges
gyermekkornak, házassággal, kisbabákkal –, de Sully még
mindig arra gondolt, amikor otthagyták Goldstone-t Kanada
hideg magánya kedvéért. Amikor elveszítette imádott, zseniális
anyját két üvöltő kisbaba miatt. Amikor kapott egy
mostohaapát, aki kedves volt, de távolságtartó, rendes, de
közömbös – nem elég kegyetlen ahhoz, hogy gyűlölje, nem elég
melegszívű ahhoz, hogy szeresse. Eszébe jutott a teleszkóp, amit
ő és Jean mindig kivittek a sivatagba a rozsdás, zöld El
Caminójuk hátuljában, kettesben. Lehúzott ablakokkal utaztak,
és Jean hosszú haja betöltötte az utasteret, sötét tornádóként
csapkodta a tető megereszkedett kárpitját, a nyitott ablakok felé
nyúlkált, megpróbálta megérinteni a hűvös, száraz éjszakát.
Felállították a teleszkópot, leterítettek egy pokrócot, és órákig
ott maradtak. Jean megmutatta neki a bolygókat, a
csillagképeket, a csillagcsoportokat, a gázfelhőket. Egyszer-
egyszer az ISS is megjelent előttük, egy élénk, gyors fény. Ott
volt, és már el is tűnt, tovább keringett a világ más tájékai felé.
Sully ilyenkor fáradtan, de elégedetten ment iskolába másnap.