Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Az anyja megmutatta neki az univerzumot, az iskola pedig
olyan könnyű volt, hogy alva is végig tudta csinálni a legtöbb
órát. Kanadában, amikor az anyja férjhez ment, teherbe esett,
és felemésztették az ikrek, Sully egyedül vonszolta ki a
teleszkópot a jeges, emeleti, fenyőkkel körülvett teraszra,
amelyeknek tűleveles ágai ott imbolyogtak a deszkák felett, és
eltakarták előle a látóhatárt. A csillagok nem tűntek olyan
fényesnek az anyja nélkül, de az égi konstellációk így is
megvigasztalták. Még az új hely hideg magányában is
megtalálta azt a térképet, amelyet gyerekkorában tanult meg
megfejteni – egy másik szélességen, ám azonos
referenciapontokkal. Még ott is látta a Sarkcsillagot, amely a
magas fenyők csúcsa felett ragyogott.
–  Mindenesetre – folytatta, de nem tudott mit hozzátenni.
Harper lerakott egy sort, és dobott. – Neked volt testvéred? –
próbálta Sully megtörni a csendet. Még a személyes
információk cseréje is olyan volt, mintha versenyeznének: egy
pont minden megosztott élményért.
– Igen – válaszolta a férfi, de lassan, mintha nem lenne biztos
benne. Egy pillanatra úgy tűnt, nem is folytatja. – Két fivérem,
egy húgom. – Sully várt, még pár kör húzás és dobás után
Harper végül folytatta. – Mindkét fivérem halott, de furcsa
lenne nem beleszámolni őket... Egyikük pár éve adagolta túl
magát, a másik kamaszkorunkban fulladt meg. A húgom
Missoulában él a családjával. Helyes gyerekei vannak, két lány.
A férje egy igazi seggfej. – Huncut mosollyal lerakott egy sort. –
Most bajban vagy, specialista – jegyezte meg, bár egyértelműen
Sully állt nyerésre. A nő csak a fejét rázta.