Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

– Álmodozz csak, Harper! – felelte. Felmerült benne, hogy
megkérdezi a kapitányt, melyik testvér volt a legidősebb, de
erre nem volt szükség. Anélkül is tudta, hogy elmondták volna
neki, abból, ahogy Harper a legénységet irányította, ahogy
noszogatta őket, mintha elkószált kiskacsák lennének. Egy báty,
aki már két kistestvérét elveszítette. Sully el nem tudta volna
képzelni a sor végén, de a közepén sem; ő mindig elöl lesz,
mindig vezetni fog, mindig megvédi azokat, akik mögötte
állnak.
Magában felidézte életének azt a rövid és gyönyörű
szakaszát, amikor még egyke volt. A sivatag homokjának az ízét
a nyelvén, a fénypontokat a bársonyosan fekete éjszakában.
Tudta, hogy ha lehunyná a szemét, ott lehetne, beleveszhetne az
emlékeibe, az anyja mellett fekhetne a Kis Medvét keresgélve,
az első csillagképet, amelyet megtanult felismerni, fejüket az El
Camino kerekének döntve – de nem tette. Nyitva tartotta a
szemét, az asztal túloldalán ülő férfira szegezte,
belekapaszkodva a tekintetével az arcába, a nyakába, a kezébe.
Harper homokszínű haját már átjárták a szürke szálak, ezüst
árnyékként olvadva az eredeti színébe. A férfi fürtjei
bozontossá váltak az utolsó vágás óta, amit Tal kivitelezett
hónapokkal ezelőtt, amikor a Mars pályáján haladtak át. Ferde
tincsekben állt szét a fején, mintha most kelt volna fel az
ágyból. Volt egy különösen feltűnő csigája, amely rugózott, ha
megmozdult. Sullynak eszébe jutott, hogy a lánya haja is
hasonlóképpen viselkedett, amikor Lucy kicsi volt. Szinte
lehetetlennek érezte, hogy ne zuhanjon hátra, s ne vesszen bele