Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

azoknak a dolgoknak az emlékébe, amelyeket valószínűleg soha
többé nem lát.
A játszma véget ért, és amikor megszámolták a lapjaikat,
kiderült, hogy Harper éppen csak nyert. A férfi
megkönnyebbültnek tűnt.
– Pfüff! – lélegzett fel. – Ha még egyszer veszítettem volna,
kénytelen lennék némi szerénységet tanúsítani. De szerencsére
nem. – Egy kupacba seperte a lapjait, és elkezdte összetolni a
paklit, lesimítva a sarkokat. – Még egyet? – kérdezte.
Sully vállat vont.
– Még egy utolsót.
Nézte, ahogy Harper oszt. A feltűrt ingujjak alatt látszott
sűrű, szőke szőrzete és csuklójának domborulata. Ugyanazt az
órát viselte, mint aznap, amikor először találkoztak, mint
mindig, amelynek a számlapja a karja belső oldalán volt, a
pulzusán, a csatja pedig kívül. A keze széles volt, a tenyerén és
az ujjbegyein lévő bőr kemény, körmeit rövidre vágta. Sullyban
felmerült, hogy neki vajon ki hiányzik, kit hagyott odahaza. Kire
gondol ezekben a tétlen pillanatokban? Egy barátra, szeretőre,
mentorra? Fejből fújta az ő életrajzát is, ahogy mindenkiét, de
azt tudni, hogy aeronautikából és asztronautikából csinálta a
doktoriját két turné után a légierőnél, nem ugyanaz, mint
ismerni valakit, azt tudni, hogy csodálta-e az apját, hányszor
volt szerelmes, vagy miről álmodozott, amikor kamaszként a
montanai naplementét nézte. Azzal tisztában volt, hogy
többször átkelt a földi atmoszférán, mint bármelyik másik
ember a világon, hogy jobban főz nála, hogy rettenetesen