Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

römizik, és egész tűrhetően pókerezik. De azt nem, hogy miket
firkál a spirálos jegyzetfüzetébe, vagy kire gondol elalvás előtt.
Ahelyett, hogy megkérdezte volna, elképzelte a válaszokat:
nagyon szerette az apját, és a halála óta úgy vágyakozik utána,
mint még soha senki után. Az anyja él, de az nem ugyanolyan.
Volt párszor szerelmes – egyszer kamaszként, és az az érzés
forrón, állhatatosan lángolt, amíg ki nem aludt, majd még
egyszer huszonéves kora végén, amikor megkérte egy nő kezét.
A nő igent mondott, majd lefeküdt egy kollégájával, összetörve
Harper szívét, és óvatosabbá téve a jövőben.
A harmadik az arcára volt írva, de Sully nem tudta leolvasni
róla.
Ehelyett azt választotta a fejében kavargó összes kérdés
közül:
– Neked mi hiányzik legjobban otthonról?
Közben anélkül rendezgette el a kezében a lapokat, hogy
lenézett volna rájuk. Ehelyett a kapitány arcán tartotta a
szemét, az álla rezzenésén, ahogy összeszorította a fogát, szája
vágyakozó rándulásán.
–  A kutyám, Bess – felelte Harper. – Egy csokoládébarna
labrador, nyolc éve az enyém, és az anyja is az volt előtte.
Ostobaság, de pokolian hiányzik. A szomszédomnál hagytam,
aki majdnem annyira szereti, mint én. Az emberekkel soha nem
jöttem ki olyan jól, mint a jó öreg Bess-szel.
Hallották, hogy Tal kikapcsolja a játékkonzolt, kicsoszog
vécére, majd vissza. Komoran, álmosan odabiccentett Sullynak
és Harpernek, mielőtt bemászott a fülkéjébe, és behúzta a
függönyt.