Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

nem volt neki, minden holmiját egy raktárban hagyta, és a
lakásáról is lemondott a kétéves út előtt. Jó érzés volt úgy tenni,
mintha lenne hova – kihez – hazamennie. Észrevette, hogy
Harper őt nézi.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi – válaszolta a férfi. – Csak kíváncsi lennék.
– Mire?
Harper megrázta a fejét.
– Majd megkérdezem, amikor leszállunk.
– Te most viccelsz.
–  Nem viccelek. Kell valami, amit várhatok. – Sullyra
kacsintott. – Mindnyájunknak kell valami, amire várhatunk.
Még egy órát eltöltöttek a játékkal.
– Kezd későre járni – jegyezte meg Harper.
Sully nekiállt elpakolni a lapokat. A férfi kinyújtotta a kezét,
és azt mondta, „jó játék volt”, azon a félig lovagias, félig
poénkodó módján. Sully megfogta, de ahelyett, hogy kezet
ráztak volna, csak így maradtak pár pillanatig. A nő érezte a
kapitány tenyerének a szorítását, bőrkeményedéseinek
érdességét, bőrének száraz melegét a sajátján. A pillanat
elszállt, de Harper nem engedte el a kezét; egyikük sem tette. A
férfi lenézett Sullyra, aki hirtelen megrémült, bár maga sem
tudta, mitől. Megfordította a férfi kezét, hogy az órájára nézzen.
– Le kéne feküdnöm – mondta, és elengedte a kezet. – Aludj
jól!
Anélkül mászott be a fülkéjébe, hogy visszapillantott volna,
de tudta, hogy Harper még mindig őt nézi. Behúzta a függönyt,
majd csak ült ott a lábát a mellkasához szorítva, homlokát a