Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

–  A lehető legtisztább – felelte Tal, miközben felnézett a
maszatos kijelzőről. – Több ezer kilométerre semmi, csak némi
por és kavicsok.
Sully úgy hámozta le a csomagolást a proteinszeletről, mint
egy banánról a héját, és áthajolt Tal válla felett.
– Utálnám, ha kilapítana minket a Ceres.
Tal felhorkantott.
– Ja, én is. De ne aggódj, rajta tartom a szemem a dolgokon.
És amúgy is, szerintem már csak olyan két hétre lehetünk a
Mars pályájától, úgyhogy lassan közeledünk.
Sully egy pillanatra a vállára tette a kezét, majd elhagyta a
Kis Földet, felmászott a létrán, a fogai között szorongatva a
proteinszeletet. Néhány fok után érezte, ahogy a gravitáció
elengedi a testét, és felrúgta magát, hogy az út maradékát a
levegőben úszva tegye meg. Pár morzsa levált a szeletről, és ott
lebegett előtte. Sully úgy kapta be őket, mint egy éhes hal, majd
az üvegházi folyosó felé lökte magát. Az egyik
paradicsompalánta előtt elkapott egy kapaszkodót, és
elmorzsolt az ujjai között pár levelet, hogy az illatuk betöltse a
levegőt, utána megnézte azt a későn kapcsoló fajtát, amelyikről
Devinek mesélt. Észrevette, hogy a kis virágok eltűntek, apró,
zöld bütykök vették át a helyüket, és azonnal eltervezte, hogy
megosztja ezt a felfedezését Devivel – már olyan ritkán nyílt
alkalma örömmel várni valamit. Ivanov laboratóriumának
nyitott ajtaja előtt folytatta útját, ahol a kőzetmintákat
rendszerezték. Amikor bepillantott rajta, látta, hogy a tudós a
falba épített hatalmas mikroszkópba nézve kihúz alóla egy