Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és
amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről
emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat
vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az
ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami
szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében.
Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére,
végül egészen megfeledkezett róluk.
A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt
szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott
nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a
nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a
szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a
gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már
harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még
mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata
csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a
következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb
járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig
sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen
vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként
összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai
közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő
múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen
sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen
arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min
gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált.
Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem