Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

mintát, és lecseréli egy másikra. Az ideje nagy részét ott töltötte
mostanában.
Mielőtt bekanyarodott volna a kommunikációs fülkébe, Sully
előreúszott a parancsnoki hídra, és egy pillanatra megállt az
átlátszó kupola alatt. A kilátás már elveszítette az újszerűségét,
de a varázsát még nem. Az űr mélyfeketéjén apró fénypettyek
ragyogtak egyenletes vörösen, lüktető kéken vagy halványan
pislogva, mintha egy kacér tekintet kacsintana ki az idő és a tér
sötét szempillái alól. Sully még érezte a paradicsomlevelek
ragacsos nedvének illatát a hüvelykujján, miközben kibámult a
semmibe, és beszívta a fotoszintézis ismerős földi szagát, hogy
lecsillapítsa szíve zakatolását, míg végignézett az őket
körülvevő, letaglózó, végtelen téren. Se kezdet, se vég, csak ez,
örökké. A Föld gondolata innen puszta illúziónak tűnt. Hogyan
létezhet valami ennyire zöld, ennyire változatos, gyönyörű és
védett, ebben a nagy ürességben? Amikor elhúzta magát a
kupolától, észrevette a mögötte dolgozó Thebest, akinek egyik
kezében egy tablet volt, előtte pedig egy nyitott szerelőnyílás,
gombok, vezetékek és kapcsolók kavalkádja.
–  Szia, Thebes! – üdvözölte, mire a férfi felpillantott az
áramkörről.
– Jó reggelt, Sully! – felelte. – Csak ellenőrzöm a rendszert.
Észrevettem, hogy a kommunikációs fülke hőmérséklet-
szabályozása mintha elállítódott volna, elég meleg van
odabent... Te állítottad át?
– Nem – válaszolta Sully. – Viszont én is észrevettem, hogy
meleg van odabent mostanában. De a környezeti rendszereket
nem Devi intézi?