Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

volt, és mind ez idáig eredménytelen, de azért folytatta.
Abbahagyni azt jelentette volna, hogy feladja – hogy megadja
magát a komor lehetőségeknek, amelyek hónapok óta ott
kísértettek a gondolatai peremén –, és erre nem volt hajlandó.
Időről időre megfogta a kézi mikrofont, és belemondott valamit,
halkan, nehogy a kollégái meghallják. A remény, hogy valaki
maradt, aki válaszolhat, még mindig ott parázslott benne. A
kapcsolatfelvétel esélye egyre nőtt, ahogy közelebb értek a
Földhöz, úgyhogy még az űr néma ürességében is érezte, ahogy
erősödik benne a remény. A fülkét az üres szinuszhullámok
recsegése és a jupiteri szondák nyers, feldolgozatlan adatai
töltötték be, de ez nem zavarta Sullyt. Órák teltek el így. Csak
akkor hallotta meg, amikor felmerült benne, hogy visszamegy a
centrifugába enni valamit. Egy hatalmas robaj, majd semmi,
még csak fehérzaj sem. Sietve újraindította a berendezéseket,
ellenőrizte az összes csatlakozást és az eltárolt telemetriákat,
miközben a folyamat lezajlott. Minden rendben volt a fülkében.
Semmit sem értett.
A váratlan, baljós csendben kiúszott a fülkéből, át a
parancsnoki hídra, ahol kinézett a kupolából. Egy apró kiáltás
szökött ki belőle. Valami, ami a legfőbb kommunikációs
antennájuknak látszott, elszállt mellette, játékosan sodródva a
napszél fuvallatán, törött karjával búcsút intve, miközben
eltűnt a sötétben.