HÉT

AUGUSTINE EGYIK REGGEL KÉSŐBB ébredt a szokásosnál. A nap már
magasan járt, a hó vakító fehérsége reflektorként ragyogott be
az ablakokon. Augie felemelte a fejét a párnáról, és az
összegabalyodott ágyneműre hunyorított maga mellett,
gyengéden végigtapogatva, amíg rá nem jött, hogy Iris már
nincs ott. A hálózsákok kihűltek, a saját testének melege, az
ablakokon betűző napfény és a begyújtott kályha dacára is.
Leheletének párája ott lebegett az arca felett. Augie felült,
tekintetével keresni kezdte a kislányt, először az asztalnál, ahol
a könyveivel szokott üldögélni, majd a széken, ahol általában ő
babrált a rádióberendezéssel, aztán az összes ablakpárkányon,
ahova a kislány néha felkucorodott. Egyik helyen sem látta. Iris
folyamatosan mellette maradt, mióta megbetegedett, és
Augustine ráeszmélt: hetek óta nem volt olyan, hogy nem találta
volna. A folyamatos bujkálás, amihez hozzászokott az első
napjaikban, megszűnt.
Felkelt, elkezdte ruhákba bugyolálni magát, hogy
felkészüljön a keresésre. Mivel csak gyapjúzokniban és hosszú
alsóneműben aludt, felvett még egy flanelinget, egy
gyapjúbéléses pulcsit és egy szélálló mellényt a jégeralsóra,
majd bedugta a lábát egy ugyancsak gyapjúval bélelt
munkásnadrágba. Utána jöttek a sálak, kettő is, a kabát és az
esetlen kesztyű, amelyet túl korán vett fel, annyira ki akart már
jutni, ezért ismét le kellett vennie, hogy fel tudja húzni a
csizmáját. A lépcsőházban egy hideg szélfuvallat borzolta fel