Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

ősz haját. Káromkodott egyet, majd visszamasírozott az
asztalához, hogy magához vegye a szék támlájára dobott
sapkáját. A sarkvidéken még tavasszal is komoly
megpróbáltatást jelentett az öltözködés. Miközben a fülére
húzta a sapkát, kinézett az ablakon, és meglátta a kislányt.
Olyan gyorsan szaladt le a lépcsőn, ahogy csak tudott,
sietségének hangjai ott visszhangoztak az üres lépcsőházban:
vízálló nadrágszára érdesen susogott, csizmája minden egyes
fokon nagyot puffant, kesztyűje sziszegett a korláton,
lélegzetvételének lüktetése a dobhártyáját rezgette.
Kivetődött a vakítóan fehér hegyoldalra, a szemére csapott
egy foncsorozott síszemüveget, hogy tompítsa a ragyogást. Látta
a kislány alakját a hegyi ösvényen, valamivel a melléképületek
mögött. Úgy tűnt, mintha a földön feküdne, de ebben nem
lehetett biztos, csak abban, hogy a tájban rikító szín bajt jelez:
élénkkék foltot látott, amilyen a lány jégeralsója, nem, mint a
kabátjának árnyalata. Közeledett ugyan a tavasz, de még így is
fogcsikorgató hideg volt. Augustine végigszaladt az ösvényen, el
a melléképületek mellett, és kifulladva, félvakon ért a gyermek
mellé. Iris törökülésben kuporgott a havon, csak a vékony téli
alsóját viselte, és azt a vastag gyapjúzoknit, amiben aludt.
Augustine lerogyott mellé – az adrenalin, ami idáig segítette
ilyen gyorsan, szinte teljesen elfogyott belőle. Nekiállt
lehámozni a saját kabátját, hogy odaadja a lánynak.
– Jól vagy? – kérdezte, miközben a csatokkal viaskodott. – Hol
a kabátod, te jó ég, a csizmád? Mennyi ideje vagy idekint,
megőrültél? – A hangereje folyamatosan emelkedett, amíg szinte
már kiabált. Végül sikerült kibújnia a kabátból, melyet úgy