Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

csavart a lány köré, akár egy takarót. Amikor apró kezét a
tenyerébe vette, érezte az egészséges keringés meleg, de nem
túl forró hőjét. Iris elmosolyodott, a szemöldöke bizonytalanul
felszaladt, mintha ő aggódna a férfiért, mintha Augustine
viselkedne furcsán. Kihúzta a kezét a szorításából, odanyúlt, s
meleg ujjaival megérintette a férfi borostás állát.
– Nézd! – mutatott egy közeli völgy felé.
Augie a tekintetével követte az ujját, és meglátta azt a
pézsmatulokcsordát, amelyet akkor figyeltek, amikor a nap még
éppenhogy csak elkezdett visszatérni. A csorda az elmúlt egy-
két hétben eltűnt, minden bizonnyal azért, mert találtak egy
másik völgyet, ahol legelhetnek. Augie szinte észre sem vette a
távollétüket, de Iris a jelek szerint igen. Ő odafigyelt az
ilyesmire.
– Visszatértek – suttogta elragadtatott izgalommal.
Augie pár pillanatig őt bámulta, miközben az állatok az
orrukkal túrták a havat, hogy kiegyék alóla a füvet. A férfi
lehunyta a szemét, és lecsillapította a légzését, miközben a
paták csikorgását hallgatta a hóban, a szarvak kaparászását a
fagyott talajon. Amikor kinyitotta a szemét, Iris arca csupa
csodálat volt, ragyogott a kíváncsiságtól. Augie az ölébe húzta a
gyermeket, ő pedig nem tiltakozott, csak kényelmesen
elhelyezkedett, fejét a férfi reszkető szívére hajtva. Augie köré
fonta a karját. A tüdeje végre elnyugodott, a torka ellazult,
zihálása visszaereszkedett a szegycsontja mögé. Hosszan, lassan
kifújta a levegőt. Valahol felüvöltött egy farkas, de messze,
úgyhogy nem ijedt meg tőle. Csak fáradt volt, és aggódott,
amihez már kezdett hozzászokni.