Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

– Kérlek, nem mehetnénk most vissza? – kérdezte.
Iris bólintott, a tekintetét még mindig a csordán tartva, majd
együttes erővel talpra álltak. Augie lenézett a kislány hóval
borított zoknijára, és ezt kérdezte:
– Vigyelek? – Mindketten tudták, hogy a saját súlyát is alig
bírja el. Iris megrázta a fejét, aztán szótlanul a kezébe nyomta a
kabátját, visszaadta annak, akinek nagyobb szüksége volt rá.
Megvárta, amíg Augie ismét begombolkozik, s utána elindultak
hazafelé a hegyoldalban, a melléképületek között, a meredek,
kanyargós hegyi ösvényen az obszervatóriumba.
Az irányítóteremben Augie ellenőrizte a kislány összes kiálló
testrészét: minden lábujját, ujját, még az orra hegyét is, fagyási
sérüléseket keresve, amelyeket biztosra vett. Iris hagyta. A férfi
megpróbálta felidézni a tüneteket, melyekről az odautazása
előtt olvasott: elszíneződött bőr, viaszos tapintás. Amikor
semmi rendelleneset nem talált, a saját elméje
megbízhatóságában kezdett kételkedni. Ismét végiggondolta a
részleteket: ahogy meglátta Irist az irányítóteremből, téli
alsóneműjének világító kékjét a tundra fehérségében, a zoknija
gyapjúanyagába tapadt havat és jeget, kezének melegét a saját
arcán, összegömbölyödött kis testét az ölében. A csordát, a
legelészésük hangjait. Semmi kétséget nem érzett az emlékeivel
kapcsolatban.
Gondolatban visszaugrott a kezdetekhez. Felidézte, amikor
megtalálta a gyermeket közvetlenül az evakuálás után, egyedül
az egyik hálóteremben, az alsó ágyon, karját a térde köré fonva.
Amikor először hallotta beszélni, mikor megkérdezte, meddig
tart még a sarkvidéki éjszaka; amikor együtt sétálgattak a