Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

ragyogó csillagok alatt; a hangárt, a farkast, a lány
szomorúságának a hangjait, kétségbeesett elkeseredését; a saját
lázát, beteg álmait, Iris gondoskodását. A kislány is
megbetegedett volna, csak nem látszik rajta? Vagy ő? Lehet,
hogy még mindig ágyban van, lázasan fekszik, miután megölte
a farkast a hangárnál.
Megfogta Iris kezét, kitapintotta a pulzusát: élénken lüktetett.
A kislány haja kócos volt, és zsíros, vaskos, összetapadt
tincsekben lógott a nyakába, sápadt arcát rövidebb, puhább
szálak keretezték. Augie megnyomta az alkarját, és látta, hogy
egy pillanatra megjelenik fehér ujjlenyomata, de utána
rózsaszínre változik. A kislány hétköznapi volt, és egészséges.
Iris mindentudóan figyelte, mintha olvasott volna a
gondolataiban, amit az öregember egyszerre talált
megnyugtatónak és ijesztőnek. Megkérte, hogy soha többé ne
menjen ki az obszervatóriumból nélküle, mire Iris vállat vont, s
ettől Augie-t ingerültség öntötte el. Ezt nem ő akarta, ő nem
akart társat, nem akart még egy életért felelősséget vállalni,
főleg most, élete alkonyán – de Iris ott volt. És ő is. Egymás
nyakán ragadtak.
Pár pillanatig csak nézte a lányt, kócos haját, rasztásodó
tincseit. Irisban van valami állatias, döbbent rá, és hirtelen
elszégyellte magát. Önnön felelősségtudatának eltökéltségétől
hajtva megfogta a fafésűt, melyet a szakállán húzott végig
időnként. Amikor némán odanyújtotta a lánynak, az nem tudta,
mit csináljon vele, úgy nézett rá, mint egy ismeretlen tárgyra. A
fésű gyenge volt, a haj kibogozásának a feladata pedig hatalmas
vállalkozás, de Iris békésen tűrte, Augie meg elszánta magát,